Egy horvátországi származású, Szerbiából kivándorolt, Németországban élő tanár,
feleség, anya (és még egy tucat női szerep, s a sorrend is felcserélhető)
naplója a Szenttamás.rs portálon
32. rész
Mit okoz a szénhidrátmegvonás?
Féléves összefoglaló
Már a csapból is az folyik, hogy káros, ha nem eszünk szénhidrátot. Én viszont feltennék egy kérdést: ha állítólag x évvel rövidíti meg az életet, akkor elméletileg nem öl meg senkit azonnal, ha elhagyja a szénhidrátokat, vagy kevesebbet fogyaszt belőlük. Igazam van? Akkor van-e valaki, aki kipróbálta, vagy mindenki csak találgat? Amíg ki nem próbálta, ne is beszéljen róla! Egy hónapon át, mondjuk, napi 50g szénhidrát bevitellel? Ebbe még egy gyümölcs is belefér! A hatalmas Lancet tanulmány is kérdőíveken alapszik, amin igazán el kellene gondolkodnunk: egy kérdőívre vajon mindenki a valóságot írja?
A ketogén diétával kapcsolatos feltételezésekről megírtam már a véleményem, most következzék, hogy mit tapasztaltunk, mióta nagyon kevés szénhidrátot fogyasztunk.
Ha cikkeznének a finomított szénhidrátok mértéktelen fogyasztásának következményeiről, több ember ismerne magára, mint a megvonással kapcsolatban. Talán ha szétnéznénk és elfogadnánk, hogy van, aki nem eszik meg mindent, amit elébe raknak, vagy kitesznek a boltok polcaira, és megfigyelnénk, milyen állapotban van, akkor tudnánk mi is döntést hozni. Hogy állapíthatják meg, hogy valami hiánya x évvel rövidíti meg az emberek életét? Kétszer leéli az életét, egyszer így, aztán úgy?
Az egészségre koncentrálva, és az édesség- és szénhidrátfüggőségemre rádöbbenve, majd azt elfogadva tudtam, hogy egyetlen megoldás maradt: a szénhidrátmegvonás. Életemben háromszor csináltam ilyet, mindig bevált, negatív következmény nélkül. Hogy miért híztam vissza? Amikor a fiammal voltam várandós, megettem napi 1-2 tábla csokoládét, reggelire péksüteményt ettem, a pékhez pedig autóval jártam. Egy diéta sem garantál semmit, miután abbahagytuk. Van itt szénhidrát- vagy édességfüggő rajtam kívül? Feltételezem, hogy van. Tehát, elkezdtem a Atkins-diétát, de ekkor még csak a bevitt szénhidrátmennyiséget csökkentettem, azt pedig már tudtam, hogy a zsír nem káros és nem hizlal, ha nem eszünk hozzá szénhidrátot. Miután belevágtam, fogyni kezdtem. Nagyon jól éreztem magam, és igaz, lassan, de elindultak a mérlegen lévő számok lefelé. Ezt látván a férjem is csatlakozott a diétához, aki ezután teljesen más ember lett. Az állandó fejfájásai, fáradtsága, kedvetlensége megszűnt. A ketogéndiéta kezdete óta pedig sokkal szervezettebb lett, és jobban kezeli a mindennapi stresszt. Emellett visszahúzódtak a lábán kidudorodó visszerek.
Nekem megszűnt az édesség iránti vágyam, több az energiám, jobb a memóriám. A csillagok, amelyeket a diéta előtt és az elején láttam, ha hirtelen felnéztem, vagy felálltam, eltűntek. A mitesszereim egyre csökkennek, a menstruációs görcseim enyhültek, a PMSZ egy hét helyett csak egy napig tart.
Ami mindkettőnkre jellemző: megszűnt az evés utáni puffadás és a fáradtság, és szépen lassan normális méreteket öltöttek az általunk fogyasztott ételadagok.
Ezek a mi tapasztalataink. Ön hogy érzi magát táplálkozás után? Úgy tudom, azért eszünk, hogy legyen energiánk, ehhez képest egy jó bezabálás után az ember fáradt lesz és aludnia kell. Akkor most lett energiája vagy elfogyott?
És még egy fontos dolog: a megfázás csak 1 napig tart, mióta minimális szénhidrátot fogyasztok, és aznap sem igazán látja rajtam senki. Csak én érzem magamon, és nagyon enyhén. Olyankor fél teáskanál C-vitamin port keverek egy nagy pohár vízhez, és megiszom naponta kétszer vagy háromszor. Placebó vagy sem, nekem beválik.
Olvasónapló
Eve O. Schaub: Year of no sugar (Egy cukormentes év) – 2. rész
Az olvasónapló első részét itt találják: http://berta-irma.com/eve-o-schaub-year-of-no-sugar-egy-cukormentes-ev
Január, a kísérlet első hónapja. Ekkor szembesültek azzal, hogy mindenhol és mindenben van cukor. Egy mozis este előtt szerettek volna férjével valahol enni, de nem is tudták, hova menjenek, majd pedig a hely megtalálása után kérdezősködni kezdtek, hogy mely étel nem tartalmaz hozzáadott cukrot. A randiestét végül egy német étteremben töltötték, ahol találtak hozzáadott cukortól mentes ételt. Eve elmondja, hogy inkább nem magyarázkodott, mert addig igazán kedvesek és segítőkészek voltak az emberek, amíg azt feltételezték, hogy egészségügyi vagy vallási okokból nem ehet cukrot.
Az első napokat Steve apjának banánfagylalt receptje segítségével vészelték át, amely csak banánt tartalmaz. A héjától megtisztított banánt lefagyasztották, majd szörpkészítőn átengedték és kész is volt a megmentésükre szolgáló édesség. A szerző kísérletezett az édességek cukor nélküli változatainak elkészítésével, amelyek édes ízét banán és datolya adta.
Eve elmeséli könyvében, hogy amikor édesapját kísérte el a Mayo Klinikára a minnesotai Rochesterbe, egy nap, amíg a klinika kávézójában ülve várt apjára, megfigyelte, hogy szinte percenként nyílt a hűtő ajtaja, ahonnan az emberek szénsavas üdítőt vettek, míg Eve kivételével senki sem vett vizet. Később pedig a Mayo „Center for Tabacco-Free Living” (Dohánymentes Élet Központ) mellett elhaladva azon morfondírozott, hogy vajon lesz-e valaha is „Cukormentes Élet Központ”. A szerző itt megállapította, hogy a klinikán legnehezebb a reggeli, hiszen minden kínált élelmiszer hozzáadott cukrot tartalmaz. Egyedül a feketekávé és a tojás maradt, ami cukormentes, mert még a bacon is tartalmaz hozzáadott cukrot. A hétvégék szintén kihívást jelentettek számára, mert akkor a klinika is és sok étterem zárva tartott, amelyek pedig nyitva voltak, nem kínáltak cukormentes ételeket. Végül szénhidrátmentes salátás szendvicset evett, este pedig, amikor már nagyon éhes volt, megpróbált csak sajtot venni, és nem utasították el a kívánságát.
Eve elmeséli azt is, milyen nehézségekbe ütköztek az éttermekben, ahol megpróbálták megtudni, mit is ehetnek, ami nem tartalmaz cukrot. Praktikus tippeket ad, hogy ha másnak is kedve támadna hozzá, mikor és milyen körülmények között kezdje el a pincéreket faggatni. A legérdekesebb viszont, hogy sokszor még maga a séf sem tudja, mit tartalmaznak az élelmiszerek, mert sok hozzávaló már készen érkezik az étterembe, és ők csak megmelegítik azt. A cukor esetében viszont nem mindegy, mit tartunk cukornak. A Schaub család a hozzáadott cukrot, illetve a hozzáadott fruktózt kerülte. Gyümölcsöt és tésztát mégis ettek, de magát az elkülönített gyümölcscukrot, amelyet az ételekhez hozzáadtak, nem ették meg.
Egy nap Eve férje egy kis fényes csomagolású csokoládéval tért haza, amelyről komolyabb utánajárás után mégis kiderült, hogy nem kellene megenniük. Megpróbálkoztak a dextrózzal, majd pedig a csokoládénak köszönhetően, amelynek igen borsos ára volt (1 dollár harapásonként), megismerkedtek az oligofruktózzal és az eritrittel. Dönteni így sem tudtak, és mivel dr. Lustig válasza sem segített a döntésben, David Gillespie könyvéhez fordult segítségül Eve. A könyv szerint, mivel majdnem száz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a tudósok kutatni kezdjék, káros-e a cukor, a csupán néhány évtizede használt mesterséges édesítőszerekre vonatkozóig igen kevés adat áll a rendelkezésünkre. Elfogyasztották a kis csokoládét és eldöntötték, többet nem vesznek. Továbbra is maradt a banán, mint édesítő.
Eve rátér könyvében a táplálkozás kellemetlen részére, illetve arra, amelyről nem beszél szívesen az ember: a székletre. Elmeséli, hogy vegetáriánusként sem evett egészségesen, hiszen az, hogy valaki nem eszi meg a húst, és semmi olyat, aminek szeme van, nem jelenti, hogy nem eszik nassolnivalókat. Elmeséli, hogy mennyire meglepte, amikor egy kiropraktor megkérdezte tőle, milyen gyakran végzi el a nagy dolgát. Eve erre összezavarodott, és nem tudta, mit válaszoljon, hiszen nem is feltételezte, hogy ezzel egyáltalán foglalkozni kell. Amikor a férje hatására újra elkezdett húst enni, saját bevallása szerint, megszűnt az évek óta jelenlévő energiahiánya. Minél több húst evett, annál jobban érezte magát. Nem tartotta magát egészségesnek, de egészségesebbnek, mint azelőtt. Amikor pedig az emberek három hónap után kérdezgetni kezdték, hogy tapasztaltak-e változást, azt mondta, hogy semmi különöset nem vett észre. Egyszerűen egészségesebbnek érezte magát, nem volt olyan gyakran beteg, mint azelőtt. Ahogyan a cukor nem okoz azonnali károkat a szervezetben, ugyanúgy nem is szűnnek meg azonnal. A székletre visszatérve: Eve elmondása szerint a „fogalmam sincs, mikor” időszak után svájci óra pontossággal járt a wc-re minden nap legalább egyszer. Úgy érezte, a szervezete sokkal jobban működik, mint a projekt előtt.
Megváltozott a havi desszerthez való hozzáállásuk is: amikor végre eljött a nap, egy idő után már nem élvezték annyira, mint az elején. Eve észrevette, hogy fejfájás és megemelkedett pulzus jelentkezett nála a cukortartalmú havi desszert után, sőt olyan furcsa íz keletkezett a szájában, hogy azonnali vágyat érzett a fogmosásra. Augusztusban fordult elő először, hogy egyikük sem ette meg a saját desszertjét, a szeptemberi édesség pedig, amelyet a férje születésnapjára készített, szinte beteggé tette a szerzőt. A lányai iskolai és óvodai hiányzásai is megtalálhatóak a könyvben, és 1/3 éves lebontásban is megfigyelhetjük, hányszor voltak a lányok betegek. Greta, az idősebb lány csak két alkalommal hiányzott az iskolából, a fiatalabb lány, Ilsa pedig három alkalommal az óvodából, amely sokkal kevesebb, mint az előző években. A könyvben található táblázat szerint viszont a cukormentes év után, amikor már több mindent ettek, Ilsánál megugrott a hiányzások száma.
A gyerekek hozzáállását is elmeséli a szerző, amely változó volt az év folyamán. A hatéves Ilsanak nem jelentett komolyabb gondot a hozzáadott cukrok kerülése, a tinédzser Greta viszont nehezebben viselte. Eve megszokta, hogy a lányok nélkül járjon vásárolni, hogy a csillogó papírokba csomagolt finomságok ne okozzanak problémát, és hogy a korcsolyapálya nasibárjában 1.50 dollárért vegye az almának darabját, amely Ilsa számára sokkal érdekesebb volt, mint amit otthonról vittek magukkal.
A lányuk iskolai menüjében is rengeteg cukrot talált a szerző. A reggelire kínált élelmiszereknek először úgy tűnt, csak 80%-a tartalmaz cukrot, jobban megnézve viszont egyetlen élelmiszer volt cukormentes, a krémsajt. Az írónő szerint a gyerekek megennék az ételt cukor hozzáadása nélkül is, és meginnák a tejet csokoládé nélkül is, ha valóban éhesek lennének. Ezért számára érthetetlen az a magyarázat,hogy például nem issza meg a gyerek a tejet, ha nincs benne csokoládé. Ilsa, a fiatalabb lányuk, megpróbálta megtudni a reggelit osztó hölgyektől, hogy bizonyos ételek tartalmaznak-e cukrot, ők azt válaszolták, hogy nem vagy nem igazán. A helyes válasz bizony igen lett volna. A lányok mégis szabadon választhattak az iskolában, hogy elfogyasztják-e a cukortartalmú ételt, vagy sem, és semmilyen bűntudatot nem kellett volna érezniük emiatt, viszont mégis előfordult, hogy éreztek. Egyszer a szerző bemutatta Greta osztályában, hogy mit is csináltak ők valójában, és a gyereken teljesen nyugodtan fogadták, hogy milyen sok cukrot esznek az emberek hetente. A figyelmüket a BMI kiszámítása keltette fel. A másik jó pillanat Eve számára az volt, amikor a gyerekek megették az ő általa dextrózzal készített kakaós barnasütit (=brownie : az Akadémia Nagyszótárban barnasüti – a szerk. megjegyzése).
Az iskolai rendezvények, táborok étrendje mind-mind rengeteg cukrot tartalmazott. Ám Eve néha tátott szájjal nézte lányai válaszait. A hatéves Ilsa volt, hogy banán nélkül kérte a zabpelyhét, mert elmondása szerint, van, amikor anélkül szereti. Az írónő szerint a gyerekek lehet, hogy könnyebben viselik a cukormentes életet, mint a felnőttek, mert ők nem olyan régóta függők, mint a felnőttek. Gretat nagyon megviselte, amikor az iskolatársai a szeme láttára ették a jégkrémet, és provokálták is vele, mivel az iskolában volt, szabadon választhatott. A saját cukormentes évről szóló bejegyzéseiben elmondja, mennyire megviselte ez őt, de lojálisan akarta a diétát csinálni, ezért kitartott.
A család számára a legnehezebb a más hullámhosszon való létezés miatti szociális izoláltság volt.
A városi rendezvények is telis-tele voltak cukorral, ami megnehezítette a család jelenlétét az ilyen eseményeken. Eve rádöbbent, mennyire szoros a kapcsolat az édességek és a szeretet kifejezése között. A szerző visszaemlékszik az édesapjával a Mayo Klinikán töltött napokra, amikor egy túlsúlyos pár diétás menüt rendelt: mindketten rendeltek salátát kenyérrudacskákkal, majd pedig egyikük banánt és sovány tejet, másikuk nagy diétás szénsavas üdítőt és egy szelet pitét desszertnek. Az írónő azon morfondírozott, hogy sokkal élvezetesebb ételt ehetnének ezek az emberek, ha olyat rendelnének, ami több zsírt és kevesebb cukrot tartalmaz. Szerinte sokkal fontosabb lenne az, amit dr. Lustig ajánl: az emberek figyelmét nem a só, zsír és alkoholfogyasztásnak kellene lekötnie, hanem a cukor káros hatásai és jelenléte mindenhol.
Mert a gyerek nem lesz hálás
Az anyának képeznie kell magát, mert a gyerek nem mond köszönetet – mondta ezt egy ismerősöm, aki olyan szülők gyermekeire vigyáz, akik dolgoznak vagy tanulnak. Egy gyermekét egyedül nevelő édesanya esetéről volt szó, akinek egésznapos képzésekre kell járnia. Az ismerősöm elmondta, hogy az ő 21 éves fia sem mond neki köszönetet a sok áldozatért és lemondásért, amit ő tett érte.
Valóban ez lenne az eredmény? Tényleg hálátlanok lennének a gyerekek? Mit kell tennünk, hogy ez megváltozzon?
A gyermekeimet elnézve azon gondolkodom, mi volt, amikor én kicsi voltam. A fiam jön segíteni, ruhákat szed a mosógépből, a lányom pedig látja ezt, és ő is segít. Kata néha egyedül szedi ki a 8 kg ruhát a gépből. Aztán terítik az asztalt. Ha szomorúak, sírhatnak hangosan, ha pedig boldogok, nem csitítjuk őket, csak ha már nagyon hangosak. Kifejezhetik az érzelmeiket. A minap csak kicsit tudtunk a játszótéren lenni, és a fiam szomorú volt, majdnem sírt. Amikor hazaértünk, átöleltem, megsimogattam, és nem sokára már nevetett is. Viszont engem megviselt a címben szereplő mondat és valahogy olyan, nem is tudom megfogalmazni, milyen voltam. És természetesen, amikor 10 perc nyugalom rendbe hozna, akkor 1 percet sem kapok, hanem mindkét gyerek folyton a nyakamban lóg. Ami olyankor még jobban felidegesít. Ekkor viszont komolyan elgondolkodom azon, mit látnak ilyenkor a gyerekeim. Azt, hogy az anyjuk ideges és fogalmuk sincs, miért. Amikor nem látok jobb megoldást, leülök velük a padlóra, átölelem őket és csak annyit mondok, hogy szeretem őket, és bocsássanak meg. Átölelnek és megpuszilnak. Talán ez a megoldás. Lehet, hogy az a probléma, hogy nem magyarázzuk el nekik az érzelmeinket, a szomorúságot, a hálát, a bánatot, a szeretet... Pedig képesek megérteni, és, ha azt akarjuk, hogy megosszák velünk, ami boldoggá teszi őket, vagy éppen a lelküket nyomja, nekünk is el kell magyaráznunk a saját érzelmeinket, úgy, hogy megértsék. Ha látják, hogy mi is néha erősek, bátrak, néha pedig gyengék és sérülékenyek vagyunk, könnyebben ki tudják fejezni majd a hálájukat, vagy ha valami nem tetszik nekik, meg tudjuk majd beszélni ahelyett, hogy a fejünkhöz vágják a hibáinkat. Jól gondolom?
Házi csokoládé: végre sikerül!
Többszöri próbálkozás után sikerült elkészítenem a csokoládét, amelyet a gyerekeim szívesen fogyasztanak, de mértékkel, mert sok kakaót tartalmaz.
A receptért kattintsanak ide:
http://berta-irma.com/hazi-csokolade
Berta Irma
(Forrás: Berta Irma blogja: http://berta-irma.com)
