Megemlékezés

Szenttamas.rs

 

IN MEMORIAM

Horváth Kancsár Ilona

(19262017)

 

Horváth (szül. Kancsár) Ilona  nyugalmazott tanítónő

91 éves korában elhunyt Horváth (szül. Kancsár) Ilona nyugalmazott tanítónő. 1926-ban született földműves családban egy szenttamási tanyán, édesapja korai halála után édesanyja tartotta össze a családot, ő volt a családeltartó, küzdött, hogy megőrizze a birtokukban lévő ingatlanokat. A tanyán élő Kancsár család az utódok érdekében történő, az élet és a faj fenntartásához szükséges anyai önfeláldozás és védelem színtere volt. Gyermekkorát a tanyán töltötte. Az általános iskola befejezése után Zomborban tanult a Magyar Királyi Állami Leánylíceum – Tanítóképzőjében, majd a II. világháború után a szabadkai tanítóképzőben. Moholon, Péterrévén, Szenttamáson, Lendván és Verbászon tanított. Élettörténetét a Filléres emlékeim (Életem alakulása a XX. században) című kötetben írta meg. A könyv Zentán jelent meg 2012-ben a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet kiadásában. Szerzője volt a De historia urbis nostrae (Srbobran – Szenttamás – St. Thomas) III. című helytörténeti tanulmányköteteknek. Az első kötetben a szenttamási tanyavilágról írt, ez a tanulmánya szerb nyelven is megjelent a Srbobran – Szenttamás 1. (Iz naše zajedničke prošlosti) című szerb nyelvű helytörténeti kötetben is. A második kötetben Vidékünk vasúthálózata és a Ferenc-csatorna címmel jelentetett meg tanulmányt. Foglalkozott a Krivajával és Szenttamás történetével is.

Imádott tanítani. Szeretett olvasni. Egy évig dolgoztunk együtt az önéletírásán, amelyet 85 éves korában kezdett el írni. Önéletrajza kiágazott más emberek élete felé is: gyermekkorában betekintése volt a Gion Nándor Latroknak is játszott című tetralógiájában ismertté vált szenttamási Schank téglagyáros család életébe, Végel László tanítónőjeként pedig a szenttamási születésű Kossuth-díjas író iskoláskorából közölt történeteket újabb adatokat fűzve az író életrajzához. Önvallomását arcképeket, családi fényképeket és életének jelesebb eseményeit megörökítő fényképeket, dokumentumokat tartalmazó illusztrációs bázissal egészítette ki. A szenttamási születésű szerző életút-elmondása a múlt század húszas éveitől a XXI. század első évtizedének végéig tárja elénk életének és élettereinek (Szenttamás, Zombor, Szabadka, Mohol, Péterréve, Lendva, Verbász) főbb eseményeit és ezek történeti hátterét. Iskoláztatása és hivatása révén az 1930-es évektől kezdődően informál a vajdasági magyar oktatás, a vajdasági oktatási és nevelési intézmények történetének egy-egy szegmentumáról, valamint a szlovéniai magyarok lakta helység, Lendva oktatási és kulturális életéről.

Életének egyik fontos vonása a mozgásban levés volt, amely néha a körülmények kényszere, máskor a személyiségének megfelelő életforma kiválasztásából, az önkeresésből eredt. Sokat tanultam tőle emberségről, tartásról, nemzettudatról, az ősök megbecsüléséről…

Önéletrajzát így zárta: „Lassan fakulnak az ifjúkori emlékek, a letűnt élet… Mindent édesanyámnak köszönhetek, aki elindított, és őseimnek, akiktől egészséges géneket örököltem: paraszti szívósságot, hideget, meleget tűrni, helytállni, küzdeni a fennmaradásért. Ezzel az írással adózom őseimnek, és a régi paraszti világnak.”    

   Nyugodjék békében, Tanító néni!

 

Horváth Futó Hargita