Ott, ahol a falak némák
A szenttamási Gion Nándor Kulturális Központ szervezésében március 27-én, pénteken a községháza nagytermében bemutatták Pintér József Szennyes diadal című monográfiáját, amely több, mint 500 oldalon keresztül világítja meg a szenttamási magyarság 1944/45-ös tragédiáját.
A szerzőt Molnár Tibor, a zentai Történelmi Levéltár főlevéltárosa, a könyv előszavának szerzője, valamint Matuska Márton, a Magyar Szó nyugalmazott újságírója méltatta.
A jelenlévőket először Németh Dezső, a Gion Nándor Kulturális Központ vezetője köszöntötte, aki elmondta, hogy a könyv bemutatására talán nincs méltóbb hely Szenttamáson, mint a községháza épülete, mert ennek az épületnek a pincéjét és a mostani hivatalos helyiségek falait vér áztatta 1944 őszén: ‒ A falak sajnos némák, nem tudják elmesélni az itt megtörtént szürnyűségeket az utókornak, ma viszont azt a történelmi tanulmányt mutatjuk be, amely részletesen elénk tárja a 70 évvel ezelőtti időszakot, amely sajnos a többi hasonló eseménnyel együtt évtizedekig tabutémának számított. Több, mint hetven év múlt el azóta, hogy nemzettársaink, apáink, anyáink, nagyapáink, fiúk, lányok egy kegyetlen vérbosszú áldozatai lettek. Nem féltek ők, mert nem volt mitől félniük, hiszen az igazi bűnösök akkor már messze jártak, elmenekültek. Az ún. felszabadítók viszont éppen rajtuk törtötték ki bosszújukat. Ezekről a kegyetlen, megtörtént eseményekrő szól a Szennyes diadal – mondta Németh Dezső.
Pintér József, a kötet szerzője elmondta, magánemberként a magyar viszonyok alakulása foglalkoztatta, elítélte mindkét oldal hivatalos és félhivatalos történetíróinak mély hallgatását és az igazság nagyítva történő megkerülését a közös történelem folyamán elkövetett magyarirtásokról, de főleg a nagy háború utáni titóista és későbbi hatalomtartók súlyos szankciókat kilátásba helyező fél évszázados tiltását az ártatlan mártirjainkon való megemlékezésekre:
‒ A háború után eddig több tíz szerb nyelven megjelent és egyetlen magyar nyelven megjelent szenttamási témájú monográfia sem foglalkozik az itt végrehajtott, véres, méreteiben óriási és e nép számára végzetes magyarirtás eseményeinek és következményeinek a feltárásával. Vagy ezen események előtt fejezi be, vagy utána kezdi meg mindegyik krónikás rózsás színben taglalni a „testvéri együttélés” és a nagylelkű szerb megbocsátás eseményeit. Ha mégis érintenék az egymásnak feszülő ellenségeskedést, kizárólag magyar agressziót és szerbirtást sulykolnak olvasóik agyába alkotóik, bölcsen elhallgatva meg nem történként tüntetik fel a tízszeresére duzzasztott jogos bosszúállásnak minősített, fegyvertelen és ellenállást egyeltalán nem tanúsító magyarokon elkövetett népirtást – mondta a szerző. ‒ Ennek az űrnek a kitöltésére kezdtem meg és végeztem, jó másfél évtizedes kutatómunkát, és e munka eredményének több-kevesebb sikerbe való emlékműbe, egy könyvbe öltését. Felhasználva ehhez a már publikált szerb és magyar nyelvű monográfiákat, a hozzáférhető levéltári és egyéb dokumentációt és nem utolsósorban a fél évszázadon át megfélemlített és némaságra kötelezett szenttamási magyarság emlékezetét. Munkám eredményének közzétételét nem a feszültségek további elmélyítésének, hanem a meghamisított történelem kreálói által agyonhallgatott, eltitkolt és tiltott igazág feltárásának, továbbá a történelemhamisításon nevelkedett utókor tisztánlátásának céljából eszközöltem. Mert a meg nem írt történelem végülis nem létezik, és az utókor már elhiszi, hogy itt, ezen a tájon a magyar rémuralom után csak béke, a másság megtűrése, türelem, emberség és szeretet uralkodott ‒ magyarázta Pintér József. ‒ Ha vezérgondolatunknak sikerült eleget tennünk, bepótolnunk a múlt- és önismeretünk hiányzó, elködösített és tiltott részét, elmondhatjuk, érdemes volt a két évtizedes fáradozás. Érdemes volt, mert a jó fél évszázados tilalom következtében mind halványabbá váló emberi emlékezet, és a felületes és foghíjas levéltári bejegyzések nyomán jelentkező szükségszerű hiányossága ellenére ez a könyv nemcsak megbízható forrásnak, de szilárd alapkőnek is tekinthető a még tömegesen fellelhető és ezidáig fel nem tárt események, tények és adatok további kutatásához éppen úgy, mint a hiteles, hamisítatlan múltunk létfenntartási és megmaradási küzdelmeink tudatosítása, és utódainkra hagyományozása tekintetében.
Egy rövid mondatba összegezve az egészet, emlékezésnek, emlékeztetőnek és a gránitkőnél is szilárdabb emlékműnek készült ez a könyv, amelyet a nagyvilágba szétküldve nem érhetnek utol és nem törhetnek szét az ártatlan, fegyvertelen, semmi ellenálást nem tanúsító, és csak Isten irgalmában és igazságában bízó vértanúink emlékét üldöző és romboló elemek – mondta végezetül a könyv szerzője. Pintér József egyúttal köszönetet mondott Molnár Tibor levéltárosnak és Matuska Márton nyugalmazott újságírónak a könyv tartalmához nyújtott segítségért.
Molnár Tibor, a zentai Történelmi Levéltár főlevéltárosa felszólalásában röviden felvázolta az időszakot megelőző történelmet. Mint mondta, a kommunista diktatúra megpróbálta kihasználni a háború befejezése előtti utolsó napokat, hogy az országot minél jobban megtisztítsa az ellenségektől. Ellenségnek számított mindenki, aki másként gondolkodott, vagyis nem osztotta a kommunista mozgalom elveit, nemzetiségre való tekintet nélkül: ‒ Az akkori Jugoszlávia területén több ezer ember vált ennek áldozatává. Leszámoltak szinte mindenkivel, aki bármilyen tisztséget töltött be 1944 és 1945 között, továbbá mindenkivel, aki joggal vagy jogtalanul együttműködött a megszállókkal. Ennek a terrornak nagyon sok szerb nemzetiségű áldozata is volt, Belgrádban például több, mint 20 ezer ember esett áldozatul. Vajdaságban bevezették a katonai közigazgatást azzal a magyarázattal, hogy szükség van a helyzet stabilizálására, és a katonai közigazgatási intézményt használták ki arra, hogy itt is leszámoljanak azokkal, akik potenciális ellenségek lehettek. Nem beszélhetünk bűnösökről, hiszen a bűnösök, akik bármit is vétettek az itteni nép ellen, azok nem várták meg, hogy megérkezzen a Népfelszabadító Hadsereg, hanem már szeptemberben és október elején eltávoztak erről a területről. Csak azok maradtak itt, akik nem követtek el olyan bűnöket, amiért halálbüntetés várt volna rájuk. A kommunista hatalom azt is megpróbálta, hogy a nemzetiségektől, főleg a németektől és a magyaroktól megtisztítsák ezt a területet. Így a németek nagy részét 1944 novemberében táborokba zárják, és a magyarokra is ez várt volna, viszont egy hónap alatt egy kicsit megváltozott a gondolkodásmód, és belátták, hogy ennek nem lesz jó vége, és a bosszú lassan le is állt – magyarázta a levéltáros. Hozzátette, miután kezébe vette Pintér úr kéziratát, azonnal látta, hogy a kötet megjelenésével egy nagyon jelentős fehér folt lesz pótolva, hiszen éppen Szenttamás volt az, amelyről a levéltár az említett időszakról a legkevesebb adattal rendelkezik: ‒A Szennyes diadal c. kötet annak ellenére, hogy csak helytörténeti vonatkozású, valóban egy hiteles alapot tett le arról az időszakról, mert nagyon jól ötvöz két forrást. Az egyik forrás a beszélő történelem forrása, vagyis a visszaemlékezők, a túlélők és a szemtanúk elbeszélései, a másik pedig a levéltári források – emelte ki Molnár Tibor.
A könyvbemutatón felszólalt Matuska Márton publicista is, aki elmondta, hogy ilyen terjedelmes, vaskos, teljességre törekvő igénnyel nem készült monográfia egyetlen helységünkről sem az 1944‒1945 folyamán lezajlott magyarellenes atrocitásokról: ‒ Egy ember állította össze, de sokaknak az érdeme, hogy elkészült. Mindazoké, akik mertek nyilatkozni, adatokat s dokumentumokat szolgáltatni. Mai napig is tapasztalhatjuk, hogy a szenttamási magyarok közül némelyek még mindig ódzkodnak nyilatkozni az akkor szerzett tapasztalataikról. A kötetben is található erre példa. Egy Rencsár nevezetű személy története, aki megmenekült a nagy vérengzésben, de élete végéig rejtőzködött, s akiről a rokonsága egy része nem mert nyilatkozni. Maga a szerző közel két évtizeden át dolgozott a köteten, s örülök, hogy nekem is részem van benne – mondta a nyugalmazott újságíró. - Jó, hogy itt, a városházán mutatjuk be. Itt ahol a fölszabadítóinknak mondott vérengzők szervezték és hajtották végre megritkításunkat és elüldözésünket, a rablásokat, a kényszermunkára tereléseket, ahol asszonyaink és leányaink meggyalázói gyakorolták a hatalmat. Ahol a kínzások következtében véresek lettek a termek falai. Az elkövetők nagy része alig két év elmúltával már maguk is tapasztalhatták, mit jelent a proletár diktatúra. Akkor már egyaránt lesöpörték magyarok és szerbek padlásairól a gabonát, s vitték börtönbe a népnyúzó kulákokká minősített földtúró szorgalmas embereket.
A könyv tartalmát tanítani kell az új nemzedékekkel, hogy a történelmünknek ezt a gyászos epizódját végre tisztázzuk, s ne ezzel foglalkozzunk, hanem végre fejezzük be a magyar-szerb megbékélés folyamatát; a mi áldozatainknak és hőseinknek is megépüljön a méltó emlékmű, hogy együtt dolgozhassunk az ország, a közösségünk fölemelkedésén, hiszen mindannyian a bőrünkön érezzük, s egyre jobban, mit jelent, ha egymás ellen ügyködünk. Most még ott tartunk, hogy a magyar államfő bocsánatot kért az általunk, magyarok által elkövetett cselekedeteinkért, a szerb államfőre pedig várnunk kell. Ennek is meg kell történnie.
Paraczky László
