Nyárutó Szenttamáson
(3. rész)
A katolikus temető keleti oldalán, az amúgy nagyon rossz állapotban lévő gyalogjárdán a vásártérre igyekszem. A temető mellett és a túloldalon, az egykori zsidó temetőnél lévő közterületen lekaszálták a füvet és a gazt, így az egyébként sok évig rendezetlen terület most rendezett. Szomorú látvány fogad viszont a vásártéren. Az egyik oldalon a szép és gondozott stadion, a másikon viszont (alig 50 méterre a futballpályától) óriási halom szemét, épülettörmelék fogad. Néhány héttel ezelőtt a Krivaja partját szépen lekaszálták, a vásártér bejáratánál lévő területet is. A vásártér első részét bérbeadják, és ugyancsak kaszálják. A stadion környéke pedig úgy tűnik, elhanyagolt állapotban van. A „senki földjét” ugyanis benőtte a gaz, és illegális szemétteleppé alakult. Hogy ki, mikor és mivel hordja ide a szemetet, nagyon jó kérdés, ugyanis a vásártér bejáratánál lévő sorompón lakat van.
A begluki városrész felé tartva néhány percre megállok a rajcsúri hídon. Jól kivehető, hogy a Krivaja folyó az elmúlt napokban apadt. A vízpart és a híd alatti rész közé állva úgy tűnik, mintegy 30–35 centiméterrel alacsonyabb a víz szintje. Ehhez a forróság és a csapadékmentes időjárás mellett az idén minden bizonnyal újra hozzájárult a település és Bácsfeketehegy határán lévő gát, ugyanis a folyócska vizét a felső folyásnál öntözésre használják. Nem újkeletű a probléma, és a környezetvédőkön kívül ezidáig senki sem foglalkozott vele komolyabban. Úgy tűnik, a dolog az idén sem kerül a figyelem középpontjába. A begluki városrész központjának nevezett Svaštar hamarosan újra benépesül, hiszen tervben van a vasárnapi piac (újboli) idehelyezése. Az aszfaltozási munkálatok, úgy tűnik, hogy befejeződtek, jelenleg néhány dolgozó az egykori kocsma irányában behaton járdát készít. A kérdésre, hogy mi lesz itt, egyikük elmondta, olyan pihenőhely-féle, padokkal. Tekintettel arra, hogy az információ (egyelőre) nem hivatalos, inkább kivárjuk a végét.
A malom és a Szegedi út közötti részen két helyen árulnak, vagy ha úgy tetszik, piacoznak. Az egyik helyen virágokat, paradicsomot és csípős paprikát, a másik helyen gyümölcsöt, dinnyét és paradicsomot lehet kapni. Miközben a virágárus mintegy 10 percen át magyarázza a cserepes virágok gondozásának változatait, szemügyre veszem a házi paradicsomot, amelyből több fajta is van. Nyolcvan dináros áron a hagyományos mellett még sötétpiros, narancssárga színű, bordó és mag nélküli is kapható. Próbálok alkudni, de az eladó nem enged az árból, ugyanis mint mondja a termék teljesen vegyszermentes, és Újvidéken legalább dupla ennyiért árulják. Végül is veszek egy „kevert” adagot, azzal, hogy két csípős paprikát ajándékként a csomagba tesz. A dinnyésnél annyit tudtam meg, hogy a fekete héjú görögdinnye a drágább, 35 dinár kilója, a zöld, ún. csíkos dinnyét 25 dinárért adják. Az őszibarack kilója minőségtől függően 40–60 dinár. Amíg néhány szót váltunk, legalább öt vevő jön, válogatják a gyümölcsöt, alkudoznak, de végül mindegyikük vesz valamiből.
A Šajkási utcán tekerem a pedálokat a tuki városrész felé. Az utca vége és az egykori Szekszer híd közötti részen rengeteg a fa, a területet az egyetlen tuki sportpályáig, azaz a kosárlabdapályáig szépen rendbe tették. A pálya túloldalán, a település keleti oldalán viszont évek óta hatalmas a nád és a gyom, ami feltehetőleg nem tűnik annyira vonzónak a sportolók számára. Érdekes módon ez soha senkinek sem tűnt fel, azaz, hogy a kosárlabda pálya melletti területen kis pénzből további sportpályák alakíthatók ki. Csak terv, konkrét javaslat és jóakarat kellene. Az amúgy hatalmas tuki városrésznek a mostani az egyetlen sportpályája. Az út jobb és bal oldalán ültetett fákat éveken át a közelben lakó Fenyvesi István gondozta, metszette, a sportolók, diákok és az önkéntesek pedig locsolták, megnőttek, itt akár holnap egy szép pihenőhelyet, parkot lehetne létesíteni. Lehet, hogy a nagyméretű elvándorlás, a munkanélküliség és szegénység közepette túl merész vagy éppenséggel felesleges gondolatok sorozatát írom, de szerintem valamit hagyni kell(ene) az utókor számára. Mert ahogyan jelenleg a helyzet áll, 10–20 év múlva nem lesz mit felmutatni a most felnövő generációnak.
(vége)
Szöveg és fotó: Paraczky László
