Végel László-esttel zárult az idei
Gion Nándor Napok Szenttamáson
A 2017. évi Gion Nándor Napokat a szervezők szerb nyelvű Végel László-esttel indították, és magyar nyelvűvel zárták. Mindkét rendezvényt nagy érdeklődés övezte. A szervezők nevében dr. Horváth Futó Hargita köszöntötte az egybegyűlteket, aki kiemelte, hogy Végel László mögött eseménydús napok, hetek állnak, február végén a budapesti Müpa Literárium – kortárs írók a Müpában sorozatának vendége volt, szerepelt a Hír TV Alinda nevű népszerű kulturális-közéleti beszélgetős műsorban és számos más rendezvényen, de azért mindig talál időt, hogy visszatérjen szülőfalujába, ahol tavaly októberben a Gion Nándor Kulturális Központ, a Népkönyvtár és a Jovan Jovanović Zmaj Általános Iskola javaslatára Szenttamás Önkormányzata díszpolgárrá avatta. Az est moderátorai Kiss Éva könyvtáros, Balázs Csilla, Kraszulyák Orsolya, Horváth Márta és Kiss Tamás, a Magyar Tanszék hallgatói voltak.
Az íróval a jó hangulatban telt irodalmi estet követően beszélgettünk.
‒ Regényeiben a hontalanság és a haza keresése, a szülőföldhöz való kötődés központi motívumként szerepel. Mit jelent egy hontalan lokálpatriótának az otthon?
‒ Valójában a múlt század 80-as éveiben kezdtem a lokálpatrióta szót használni, amikor úgy tűnt, hogy itt sok minden zajlik. Tudtam, hogy háború lesz, de nem akartam tudni. Szétesett egy ország, amelyben én szocializálódtam, tanultam, és amelyben kudarcaimat és a sikereimet átéltem. A 90-es évek elején világos volt, hogy elveszett egy ország, ami valamiképpen mégis a hazám volt. Maradt egy város, ahol éltem, Újvidék. Azért mondtam azt, hogy hontalan lokálpatrióta, mert elveszett egy ország, de maradt egy város. Újvidékkel szemben viszont eléggé kritikusan viselkedem, örökké elégedetlen vagyok a várossal, amely akkor áll hozzám legközelebb, amikor távol vagyok. Amikor Berlinben voltam két évig, valahogy megszépült a város, de ha otthon vagyok, állandóan vitatkozom vele. Valójában az irodalomban nem egy új dologról van szó. Thomas Bernhard osztrák író rettenetes dolgokat mondott Bécsről és az osztrákokról, ki is tagadták az osztrákok, olyannyira, hogy ha egy kritikus szót mond az ember róla, az osztrákok azonnal felháborodva éltetik. Így szokott ez lenni. Ő ma már nem él, viszont megszerették. A kritikus viszony a szülőföldhöz, szülővároshoz számomra magától értetődő. Ez az egyik dolog. A másik az, hogy az írónak van egy hazája és anyanyelve. Igen ám, csakhogy az én anyanyelvem nem az anyaországban van. Naponta egy másik nyelvvel találkozom, ez főleg Újvidékre jellemző, de bárhova megyek, nem az anyanyelvemen szólok. Valójában az anyanyelvem a hontalan. Ez egy nagyon érdekes dolog, és azt hiszem, az irodalomban még fontos is lehet. Példaként említeném Franz Kafkát, mint minden kisebbség ősapját. Ő Prágában élt, német és zsidó volt, németül írt a cseh nyelvű környezetben, ami meghatározta regényének világát és nyelvezetét is. Sok európai teoretikus azt mondta, hogy a kisebbségi irodalomra az jellemző, hogy idegen nyelvű környezetben születik, és ez meghatározza az író szemléletmódját, világát, így például Kafkáét is, aki egész más, mint mondjuk Thomas Mann. Tehát ebben különbözöm a magyar prózaíró barátaimtól, hogy egy más világot tárok fel. Magyarország homogén ország, ahol a másság nem létezik, nálunk viszont a másság burjánzik, konfliktusokat idéz elő, emberi sorsokat határoz meg úgy, hogy a másságnak a szépségét és tragikumát is mi érezzük – magyarázta az író. Mint mondta, abban a pillanatban az ember másképpen gondolkozik, másképpen érez a sok másság között őrlődve. ‒ Ellentétben azokkal, akik a másságnak csak a pozitívumát látják, én látom a negatívumát és a pozitívumát is. Nagyon összetett dolog ez. Az biztos, hogy a nyelv, az anyanyelv, amelyen írom a műveimet, valójában hontalan ‒ tette hozzá Végel László. Közben elmesélte, hogy amikor először tartózkodott Budapesten, teljesen zavarban volt a magyar nyelvű reklámok miatt, furcsa volt számára, hogy a ruhatisztítóban magyarul kellett felírnia a ruhanemű nevét. Mindez egy különös élmény volt számára, amit itthon nem ismert. Ezért számára a hontalanságnak van egy mélyebb jelentése és dimenziója, ami sorsszerű.
‒ Szenttamáson született, középiskola után el is költözött innen, és azóta nagyon sok városban megfordult. Ha a fontossági sorrendet nézzük a városok között, Szenttamás hol helyezkedik el?
‒ Már sokszor elmondtam, hogy Szenttamás különös hely a számomra. Nem viszonyulok kritikusan iránta, de nem is vagyok szentimentális. Gyakran úgy érzem, hogy az írók visszaélnek a gyermekkor és a szülőföld fogalmával, és ez egyféle lírai aurája a műveiknek. Én ebben nem hiszek. Nem hiszek az ún. tősgyökeres életben sem. Hogy ilyesmibe ne higgyek, ezt éppen Szenttamáson tanultam meg, a Ződ utcában, ahogy a szenttamásiak mondják, ugyanis itt nem szabad Zöld utcát mondani. Gyerekkoromban mindig szívesen hallgattam az idősek beszélgetését a nagyvilágról. Hogy mit láttak katonaságuk ideje alatt, vagy ha hosszabb útra mentek. Az az ember, aki eljutott ‒ mondjuk ‒ Fiuméba, azt már ők tisztelték és becsülték. Nem hiszek abban, hogy ez a falusi világ egy bezárt világ lenne, inkább olyan, mint a népmesék hősei, akik a nagyvilágba szeretnének eljutni, és nagyon boldogok, ha ez sikerül nekik. Én így látom ezt a szenttamási életet, így tanultam gyerekkoromban, és innen származik a másik ilyen jelzőm, hogy egy kedélyes kozmopolita vagyok. Egy faluból jött ember, aki egész életen át Európa után vágyakozott. Szenttamásról írtam is egy esszét, ami Budapesten a Mi a magyar? kötetben jelent meg, melyet Romsics Ignác és Szegedy-Maszák Mihály szerkesztett. Mint sok más könyvem, ez sem jutott el ide. Ebben az esszében arról írtam, hogy Szenttamás tragikus múltú település, még nincs is felderítve pontosan, hogy mennyire. Gondoljunk csak 1848-ra, de tűzvész, háborúk is pusztítottak, tehát nagyon nagy múltja van. Ha úgy vesszük, talán nagyobb, mint Újvidéknek. Szenttamás története egy felderítetlen mély kút, dráma. Lehet, hogy akad majd egyszer egy fiatal szenttamási, aki ezt meg is írja. Pontosan ezért nem is mondtam soha egy rossz szót róla, mármint a városról, mert tudom, hogy sérülékeny. Nagyon „nehéz pont” a Vajdaságban, sokkal nehezebb, mint mondjuk Zenta vagy Szabadka. Talán az én szülőfalum, szülővárosomhoz való viszony az, hogy tartózkodó voltam a bírálatokban, ami egyébként nagyon jellemző rám, én nyugtalan szellemű ember vagyok.
‒ Új regénye, a Balkáni szépség, avagy Slemil fattyúja egy újvidéki család életét mutatja be, emellett folyamatosan jelennek meg írásai a Családi Kör hetilapban. Várható-e a közeljövőben egy új regény?
‒ Nemsokára megjelenik Budapesten az Egy makró emlékiratainak negyedik kiadása. Kevés olyan könyv született Vajdaságban, ami négy kiadást ért meg. Meglátjuk, mennyire lesz kelendő, egyelőre ez foglalkoztat. Ami a Családi Kört illeti, mániákus naplóíró vagyok. Ezek az írások azonban nem csak itt jelennek meg, hanem több helyen, pl. Budapesten is, hiszen most már ott publikálok többet. Úgy éreztem, hogy befejeztem néhány olyan dolgot, mint a Neoplanta vagy a Balkáni szépség, amelyeket 7-8 évig írtam, és most egyszerre újra nagyon sokat akarnék megírni. A Neoplantához még egy rész kell megírnom, hogy teljes legyen a trilógia, de azt félretettem, szeretnék ugyanis megírni egy ízig-vérig mai, korszerű regényt, éppen azt, ami történik velünk és körülöttünk. El is kezdtem, írogatom, de ezen kívül még nagyon sok dolgot szeretnék befejezni. Így például a Volt egy Jugoszlávia című félig regény, félig esszémet folytatni azzal, hogy most már ez az ország nem létezik. Pesten voltunk a minap, egy születésnapi nagy irodalmi esten, ahol azt mondtam a budapestieknek, hogy írni fogok róluk is. Ők ugyanis mindig beszélnek a kisebbségről. Kell egy tükröt tartani elébük, hogy mi hogy látjuk őket. Ez egy nagyon groteszk tükör lehet, és attól félek, hogy az lesz, mert az anyaország nem olyan csodálatos meseország, mint ahogyan azt velünk szeretnék elhitetni.
‒ Sokat tartózkodik otthon és itthon, sokat ingázik. Hogyan látja, mennyire sikerül átvinni az itteni emberek életét, helyzetét, mindennapjait? Hogyan látják mindezt ma a határ túloldalán?
‒ Az utóbbi időkben könyveink, amelyek itt jelennek meg – nem arról beszélek, hogy jók vagy értékesek, illetve kevésbé ‒ odaát nem keltenek nagyobb visszhangot, csak imitt-amott. Azt gondolom, hogy a vajdasági magyar értelmiség nagyobb figyelmet érdemelne. Főleg a fiatal nemzedékre gondolok, nem saját magamra, én elégedett vagyok. A 90-es években úgy gondoltam, hogy Vajdaságban az elvándorlás miatt értelmiség nélkül maradunk. Elvándorolt, áttelepült egy egész nemzedék. 2000 után kiderült, és először a színházak mutattak rá ragyogó példát, később más szellemi területeken is látszott, hogy ez a Vajdaság nincs híján a magyar tehetségeknek. Csakhogy közbejött egy másik dolog, amire senki sem számított, egy mélyebb és alaposabb elvándorlás következett. Ez drámai helyzete az itteni magyar kisebbségnek. Attól félek, hogy a megszűnés határán állunk. Ez nem jelenti azt, hogy nem leszünk, de ha ez így folytatódik, és nem sikerül valahogy fékezni vagy leállítani, csak kis szórványrészek maradnak belőlünk. Marad egy értelmiség közösség nélkül, amelynek nem lesz saját társadalma. Úgy él majd az, aki még itt ír, mintha egy kis zárt szigeten élne saját magát szemlélve. Ebben a tekintetben tehát nem vagyok optimista, és nagyon tartok attól, hogy amennyiben nem történik csoda, új program, önbizalom, és itt nem csak apró politikai sikerekre gondolok, hanem arra, hogy a magyar embereknek visszatérjen az önbizalma és a helyi identitás iránti vonzalma, ami megvolt a 70-es és a 80-as években. Akkor ugyanis mindenki büszkén mondta, hogy magyar és vajdasági. Ma már ezt nem hallani. Paradoxális helyzet állt elő a mostani elvándorlás közben: a tekintetünket Budapestre vetjük, ugyanakkor Németországba, Norvégiába, Angliába vándorolunk ki. Ezen nagyon el kellene gondolkodnia nemcsak az értelmiségnek, hanem a politikának is – szögezte le a szenttamási születésű író.
A rendezvényt a Gion Nándor Kulturális Központ – Gion Nándor Emlékház és a Népkönyvtár szervezte Szenttamás Önkormányzata támogatásával.
P. L.
