A Krivaja partján valaha egészen másképp telt a nyár. A forró, poros délutánok után a folyó nem csupán vizet jelentett, hanem menedéket, találkozóhelyet, szabadságot. Akik megélték azokat az időket, ma is különös melegséggel emlékeznek vissza rá: amikor nyaranta jókat lehetett fürödni a Krivaja tiszta, hűs vizében. A Szenttamást kettészelő folyó akkoriban élő, lélegző része volt a mindennapoknak. Tele volt hallal, a víz mentén lévő tanyákról ide jártak inni az állatok, a part mentén pedig fűzfák hajoltak a víz fölé, árnyékot adva a hőségben. A víz tisztán csillogott a napfényben, olykor smaragdzöldnek, máskor barnás-aranynak tűnt, attól függően, hogyan esett rá a fény. Esténként pedig a kecskebékák tartottak koncertet. A meder egyes helyeken sekély volt, ideális a kisebb gyerekeknek, máshol mélyebb örvények rejtőztek, ahol a bátrabbak fejest ugrottak a vízbe.
Ötven évvel ezelőtt három helyen hűsíthettük magunkat a nyári kánikulában. A begluki fiatalok főleg a lóversenypályával szembeni részt, az ún. Szurdokra jártak fürödni. A part meredek volt ugyan, a víz is mély, legalább 1,5, de több helyen akár 2 méterre is bukhattunk. A szurdokhoz a szegedi utca utolsó háza mögötti ösvényen lehetett kijutni, gyalog és kerékpáron. Eldugott helynek tűnt, de sokan ismerték.
A tuki kamaszok számára az ikonikus Szekszer híd volt a menő. Akkoriban mindkét korlát téglából készült, ezekrő lehetett jókat ugrálni a közel 3 méter mély vízbe. A gyerekek az ún. békaúsztatóba jártak (kb. a mai kosárlabdapálya területe), ahol a víz mindössze 60-70 cm mély volt, az alja pedig homokos. Az akkori óvodások és alsós diákok közül sokan itt tanultak meg úszni.
A legnépszerűbb hely mindenképpen a Szív volt, ami tulajdonképpen mesterséges gátnak számított. A 70-es és a 80-as években még állt a Gion regényekből ismert vízimalom. Az épület előtt és a Szív mellett 1,5‒2 méter mély volt a víz, úszásra, nyári hűsölésre kiváló. A gátról, amelynek északi oldalát kibetonozták, jókat lehetett ugrálni a vízbe. Júliusban és augusztusban már felszakadt a fenékről a hénár, amit úszáskor könnyen szétcsaptunk. Akik nem tudtak úszni, azok az autók, traktorok belsőgumiját fújták fel, azzal merészkedtek a mélyebb vízbe. A szülők a legkisebbekre is gondoltak: a kis híd alá égetett, összesült téglákat (ún. medvéket) hoztak, ezeket egymásra rakták, így visszatartották a víz egy részét, és a Szív kisebb medencévé alakult. Az aprócska gyerekek itt fürödtek, és jókat mókáztak az érkező kishalakkal.
A Krivaja nemcsak fürdőhely volt — közösségi tér is. Ott szövődtek barátságok, első szerelmek, nyári emlékek. Sokak számára a folyó a gyermekkor hangját őrzi: a víz csobbanását, a vízimadarak zúgását, a távoli kutyaugatást, és azt a felszabadult kacagást, amely csak a gondtalan nyarak sajátja. A délutánok végén, amikor a nap már alacsonyabban járt, a víz felszíne aranyszínűvé vált. A levegő enyhült, és a fürdőzők lassan hazafelé indultak. Hajukban még ott maradt a folyó illata, bőrükön a nap melege. Fáradtan, de boldogan tértek haza, tudva, hogy másnap minden kezdődik elölről.
Mára sok minden megváltozott. A folyó, a táj, az emberek életmódja sem ugyanaz már. De az emlékek makacsul megmaradnak. A Krivaja régi nyarai sokak szívében tovább élnek ‒ mint egy korszak, amikor a természet közelebb volt az emberhez. Talán éppen ez adja ezeknek az emlékeknek az erejét: nem a nagy események, hanem az egyszerű pillanatok. Egy ugrás a vízbe. Egy nevetés a parton. Egy nyár, amelyről akkor senki sem tudta, hogy egyszer majd nosztalgiává válik. A Krivaja pedig csendesen vitte tovább a vizét, magával sodorva generációk történeteit.
Szöveg: Paraczky László
Fotó: Nyári fürdés a Szívnél, 1982-ben. (archív fotó)
jún 30, 2026 15:36 du.
