Nádalja település napja két évszázadon át háromnapos ünnepnek számított
Szent Ivánt, a Szenttamáshoz tartozó Nádalja település védőszentjének napját minden évben július 7-én ünneplik. Kedden ennek alkalmából a falu központjában álló ortodox templomban ünnepi szentmisét tartottak, amelyet nagyszabású zenés-táncos rendezvény követett. Az eseményen a helybeliek, az elszármazottak és több száz vidéki vendég vett részt.
Az ünnepi műsor megnyitóján a szervezők emlékeztették a jelenlévőket arra, hogy Szent Iván napjához Nádalján is számos népszokás és hiedelem kapcsolódik. Ezen a napon az emberek mezei és erdei gyógynövényeket, különféle füveket és virágokat gyűjtöttek, amelyeknek különleges gyógyító erőt tulajdonítottak. Ezekből teát és kenőcsöt készítettek, illetve koszorút fontak, amelyet a kapura vagy a ház bejárata fölé akasztottak, hogy megóvja az ott élőket a betegségektől.
A falu szülötte, dr. Lazar Rakić az 1988-ban megjelent Nadalj című könyvében azt írja, hogy Szent Iván napjához (július 7.) számos népszokás kapcsolódott, köztük a Szent Iván-éji tüzek meggyújtása, amely Szerbia több vidékén elterjedt volt, Nádalján azonban nem honosodott meg. Helyette a helyi ortodox templom búcsúját ünnepelték. A búcsú nemcsak az egyházi szertartások résztvevői számára jelentett fontos eseményt. Miközben a templomban és a templomkertben körmenettel egybekötött vallási szertartásokat tartottak, a falu központjában felállított sátrak alatt zenés mulatságok, játékok, valamint édességek és különféle dísztárgyak árusítása zajlott, így az ünnep inkább egy hagyományos falusi vásár hangulatát idézte.
Az egyházközség 1870 júniusában, a templom védőszentjének ünnepére készülve felhatalmazta a templomgondnokokat, hogy a Szerémségbe utazzanak borért, és hat akó sillert, valamint négy akó fehérbort szerezzenek be. Néhány évvel később az egyháztanács úgy határozott, hogy Szent Iván napjának reggelén minden évben megemlékeznek azokról, akik Nádalján szolgáltak és ott haltak meg.
Az 1880-as években az egyháztanács részletes szabályokat állapított meg a búcsú megszervezésére. Ezek szerint a templombúcsúra legfeljebb öt akó bort és fél akó pálinkát lehetett beszerezni, amelyeket érkezésükkor az egyháztanács elnökének és a plébánosnak a jelenlétében lepecsételtek. A hordókat csak a búcsúi (ünnepi) kenyér megszentelése és felvágása után, délután négy órakor volt szabad felbontani. Előírták azt is, hogy minden férfi egy, minden nő pedig ötven krajcár adományt fizessen a templom javára.
A jókedvű ünneplők azonban nem mindig tartották be maradéktalanul ezeket az előírásokat. Ezért 1904-ben Mitrofan bácskai püspök körlevélben értesítette a plébánosokat arról, hogy az egyik egyháztanács a búcsú után megmaradt italból tivornyát rendezett, amelyen engedély nélkül lövöldöztek és harangoztak, riadalmat keltve a lakosság körében. A püspök ezt követően szigorúan megtiltotta az ilyen viselkedést. Nem bizonyítható teljes bizonyossággal, hogy a rendelkezés éppen a nádaljai búcsú túlzottan zajos megünneplése miatt született, ugyanakkor más forrásokból tudjuk, hogy az egyházi vezetők olykor még két nappal az ünnep után is kénytelenek voltak rendre utasítani a templomkert sátrai alatt mulatozó ünneplőket. Az érintettek a zsablyai esperes előtt azzal védekeztek, hogy azért ünnepelnek, mert abban az évben „egészséges és bőséges termést hozott a búza”. Az egyháztanács jegyzőkönyve szerint az 1907-es búcsú előtt már figyelembe vették a püspök kérését, és nagyobb hangsúlyt fektettek a méltó ünneplésre.
Az első világháború idején a Szent Iván-napi búcsút többnyire csak egyházi szertartások keretében tartották meg, mivel úgy döntöttek, hogy az ünnepséget az első napra korlátozzák.
A háború után létrejött államban ismét hangosabb Szent Iván-napi ünnepségeket rendeztek, amelyekhez mozsárágyúból leadott díszlövések is tartoztak. A lövéseket leadó személy azonban teljes felelősséget vállalt az esetleges következményekért. 1928-ban a mozsárágyú használatáért és a harangozásért öt dinárt kellett fizetni. Az 1930-as évek elején, a súlyos gazdasági válság miatt úgy döntöttek, hogy az 1932-es és 1933-as búcsút kizárólag a templomban tartják meg. Elmaradt a búcsúi kenyér felvágása és a koljivo (főtt búza) megszentelése is – olvasható többek között dr. Lazar Rakić monográfiájában.
A második világháború alatt nem tartottak búcsút, a háborút követően pedig az ünneplés hosszú ideig szinte kizárólag az egyházi szertartásokra korlátozódott. Ennek oka az volt, hogy a szocialista Jugoszláviában ugyanezen a napon ünnepelték Szerbia népfelkelésének napját, amikor a Harcosok Szövetsége (SUBNOR) koszorúzást tartott. 1990 óta a templombúcsú központi rendezvényeit ismét a falu központjában szervezik meg.
Az idei ünnepségen a falu központjában felállított színpadon felléptek a helyi művelődési egyesületek néptánccsoportjai, 22 órától pedig a népszerű Ljuba Aličić adott fergeteges koncertet.
Szöveg és fotó: Paraczky László
júl 12, 2026 08:45 de.
