Ahol minden a citeráról szól

Harmincéves az idén a vajdasági kis népzenészek versenye

Jubilált az Aranycitera, az általános és a középiskolás korosztályú citeraegyüttesek versenye.

A harmincadik rendezvénynek ezúttal is a szenttamási Jovan Jovanović Zmaj Általános Iskola adott otthont. A versenyre idén 15 vajdasági településről több mint 120 résztvevő érkezett a Közép-bácskai kisvárosba, ami azt igazolja, hogy a citera, mint hangszer nem veszít a népszerűségéből.

Borsi Ferenc, a zsűri egyik tagja, aki Zatkó Ibolya tanárnővel közösen indította útjára az Aranyciterát visszaemlékezésében kitért az első pozitívumokra és a kezdeti nehézségekre is:

‒ Az első Aranyciterát közösen szerveztük meg a színházteremben 1995. május 27-én. Harminc év a közbeszédben is emberöltőt jelent, ennyit számolnak egy nemzedéknek, hogy családot alapít és neveli az új nemzedéket. Való igaz, hogy most már azoknak a gyermekei jönnek, akik valamikor szerepeltek az Aranyciterán. Tiszteletet kér a szívósság, hogy ennyi idő után újra termelődik az a réteg, akik ezt a műfajt kedvelik, és valamilyen szinten elsajátítják, és beleépül a mindennapjaik kultúrájába. Szerintem a jubileumnak ez a legfontosabb üzenete. Zatkó Ibolyával abban az időben kicsit bizonytalanok voltunk. Jól emlékszem arra a napra, amikor az első találkozónak, versenynek a gondolata felmerült, amit követően Ibolya személyesen utazott fel Budapestre, hogy a Határon Túli Magyarok Hivatalában és a Művelődési Minisztériumban támogatást kérjünk. Akkor még másképpen működött az ilyen rendezvények támogatása. A tanárnő jutalomkönyveket is hozott magával. Ibolya az első tíz Aranyciterát szervezte, és valójában ez tartotta benne az utóbbi időszakban a lelkesedést és az életet. Németh Dezsőnek köszönhetően a szervezés töretlen maradt, és a következő 20 esztendőt már ő bonyolította, nagyon jól, okosan – mondta Borsi Ferenc.

A kérdésre, hogy hogyan látja az Aranycitera fejlődését és igazi zenés rendezvénnyé alakulását, a citera nagymestere elmondta, hogy ennek a műfajnak is megvan a bázisa és helye a művelődési rendezvények palettáján. Tehát nem vesz el, ugyanakkor nem megy mások rovására.

‒ Fő célja, arculata, hogy a népzenén belül a citerások is találkozzanak. Valami hasonló, mint Muzslyán a Szilasi-napok. Mert a Durindó is valamikor citerások találkozójaként indult, de később kiterebélyesedett, kiteljesedett és azután a vonós és egyéb hangszerek is bekapcsolódtak. Az Aranycitera viszont kizárólag egy hangszernek a seregszemléje, az itt résztvevők pedig igen magas színvonalat képviselnek. Ma 28 műsorszámot hallottunk, az óvodástól a középiskolásig minden korosztály képviseltette magát. Szerintem itt nagyon fontos a csoportvezetőknek tartott szakmai értékelés, eligazítás, hogy mi az, amiben még tökéletesebb lehet(ne) a műsor, illetve a dallamok választéka, továbbá mi az, amit már egészen irigylésre méltó szinten művelnek. A gyerekeknek biztatásképpen mindig azt szoktam mondani, hogy az Aranycitera annyiban különbözik a sportvetélkedőtől, hogy itt nem kell a másikat legyőzni. Tehát nem az a cél, hogy a másikat legyőzzem, hanem az a cél, hogy fejlesszem magamat – mutatott rá Borsi Ferenc.

Lele József, citerás, a Népművészet Mestere, a muzslyai citerazenekar vezetője ugyancsak a kezdetektől fogva jelen van tanítványaival az Aranyciterán, 45 éve citerázik. Kérésünkre elmondta bár a fiatalok érdeklődése az utóbbi 2-3 évben csökkent, bízik abban, hogy a citerázás hagyománya nem vész el.

‒ A kezdetekről annyit mondhatok, hogy szépen indult, utána volt egy hanyatlási időszak, az utóbbi években pedig újra érdeklődnek a fiatalok a népi hangszer iránt. Szerintem haladunk előre. 2003-ban kezdtem el foglalkozni a gyerekekkel komolyabban, akkor átlagban mindig tízen voltak. Később páran elmaradtak, de sikerült újra meg újra pótolni a felnövekvő nemzedéket. Jelenleg kevesen vannak, de eljöttünk, itt vagyunk, és bízom abban, hogy az idő minket igazol – mondta Lele József.
Micsik Béla citeraoktató nevét nemcsak a vajdasági népzenei körökben, hanem a határon túl is ismerik. A kezdetektől fogva lelkesen készítette a törökbecsei diákokat a szemlére, és mint mondta Szenttamás 1996 óta zenei pályafutása egyik meghatározó állomása volt és maradt.

‒ Nagyon örülök, hogy megéltük a három X-es jubileumot. Zatkó tanárnővel már korábbról ismertük egymást, meghívott, eljöttünk a diákokkal, és azóta minden évben visszajövünk. Mindig jó volt a felhozatal, kivéve pár évet, amikor 10-12 csoport jelentkezett, vagy ettől kevesebb, vagyis éppen csak hogy meg lehetett rendezni a műsort. Azóta pozitív irányba változott az egész folyamat, a mostani 28 műsorszám pedig szinte önmagáért beszél. Szerintem lett volna még két csoport, de betegség miatt lemondták a részvételt. Ez is szépen igazolja, hogy igénye van a citerázásnak, Mindig azt szoktam mondani, hogy nagyon könnyű megtanulni, gyorsan lehet élményt kapni és adni a gyerekeknek. Számukra ez nagyon fontos, ezért meg is tartják, megmaradnak a citera mellett. Láttam néhányszor, hogy összeborulnak, megnézik egymás fellépését, és nem konkurenciaként, hanem versenytársként tekintenek egymásra. Hallom, hogy vannak tapasztalatcserék, és szerintem ennek van jövője, nagyon jó, hogy így működik az egész. Mi pedig, öreg mohikánként továbbra is igyekszünk fenntartani a citeramozgalmat. Jó jel, hogy jelentkeznek volt diákjaink, akik idővel annyira elsajátították és megszerették a citerát, hogy ma már ők is oktatóként járnak a rendezvényre – mondta Micsik Béla.

A citerás vetélkedőről és a benyomásokról néhány fellépőt is megkérdeztünk.

Sági Máté az újvidéki Pici citerások csoport tagja, 2023 óta citerázik:

‒ A citerával először egy évzáró műsoron találkoztam, nagyon megtetszett és azóta tanulok muzsikálni. Jelenleg heten vagyunk a csoportban, és állandóan gyakorlunk, mert készülünk a fellépésekre.

Rúzsa Richárd, harmadikos diák a muzslyai Szervó Mihály Általános Iskola citerásaival érkezett a Szenttamásra. Két éve citerázik:

‒ Azért döntöttem a citera mellett, mert nem szerettem zeneiskolába járni. Hallottam a citerásokról és megtetszett a társaság. A próbákat a Petőfi Sándor Magyar Művelődési Egyesületben tartjuk, a tanárunk mindig elmagyarázza, hogy milyen dalokat fogunk tanulni.

Tápai Emese ugyancsak a muzslyai iskolába jár, ötödikes:

‒ Pár éve citerázok. Tetszenek a próbák, Józsi bácsi megmutatja, hogy mit és hogyan kell csinálni. Egyszerű és szép.

Bobojcsev Réka nyolcadikos diáklány, a szajáni Ady Endre Művelődési Egyesület képviselője elmondta, harmadszor szerepelt az Aranyciterán.

‒ Szeretek citerázni és itt lenni, mert nagyon jó a hangulat. Idén Csókai katonadalokat játszottam, Mihók Attila készített fel.

Hosszú Anasztázia fellépőként és oktatóként volt jelen a rendezvényen. A szenttamási Arany János Magyar Művelődési Egyesület Galáris citerazenekarában játszik, ez mellett Szabó Robertinával tanítják a citerázás iránt érdeklődőket.

‒ A Galáris mellett idén fellépett kis egyesületünk a Bimballó csoport, valamint Gál Sarolta középiskolás diák, őket mi készítettünk fel. Két évvel ezelőtt azt ígértük, hogy mindent beleadunk, hogy a szenttamási fiatalok tovább vigyék a citeramuzsikát, és elmondhatom, hogy a terv sikerült, hiszen a Bimballó csoport bronzérmet kapott, Sarolta pedig szólójátékával ezüst minősítésben részesült. Robertinával pedig elvittük az egyik Aranycitera díjat – mondta Anasztázia.

Az Aranycitera elmúlt három évtizedről Sutus Áron is megosztotta velünk gondolatait:

‒ Ki gondolta volna, hogy az 1995-ben indult citerás mozgalom idáig jut, idáig él. De amiben lélek van, amiben eltökéltség van, amiben állhatatosság van, s ami a nemzeti értékeink mellett tesz hitet, azt a közösség megtartja, fenntartja. A rendezvény pedig ugyanúgy visszahat a közösségre, tehát megtartó erővel és megtartó hatással bír. Generációk nevelkedtek itt fel, és nagyon jó látni azt, hogy a volt aranyciterások közül kerülnek ki a fontos és komoly oktatók. Az ember látja, hogy nagyon jó csapatokat, szólistákat, citerakettősöket neveltek ki, és neveznek be erre a vetélkedőre.

A fellépőket Borsi Ferenc az Óbudai Népzenei Iskola tanára, citeraoktató, a Magyar Kultúra Lovagja mellett Szabó Gabriella a Szólj, síp, szólj! és a Kőketánc rendezvények szervezője osztályozta.

Újvidéki Rádió munkatársa, aki a tizennegyedik Aranyciterától folyamatosan tagja a zsűrinek elmondta, a rendezvény egyre jobb és egyre színvonalasabb.

‒ Valahogy úgy fogalmaznék, hogy mindegyik produkció nagyon jó volt, viszont az Aranyciterán és a többi rendezvényen is olyan érzésünk van, hogy nincsenek kimagaslóan jók. Vannak jók, sokan! De egy gyereket sem tudnék külön kiemelni, hogy „nos, ez volt a legjobb”. Ma is voltak nagyon jók és jók, nagyon gyöngék nem. Ami a zsűrinek nem nyerte el a tetszését, az nem a gyerekek által produkált játék, inkább a felkészítő tanárral volt gond, aki nem biztos, hogy a megfelelő dalokat adta a gyerekek kezére. Erre ügyelni kell. A gyerekek, amit elvártak tőlük, azt maximálisan előadták, megvalósították. Valójában bármelyik csoport vagy szólista, kettős megállja a helyét bárhol, bármilyen rendezvényen, tehát nem kell szégyenkezni. Most valaki azt gondolja, hogy akkor nem kellenek a szakmai tanácskozások, nem kell bolygatni a dolgot. De igenis, kell, mert nem árt, ha továbbra is próbáljuk egyengetni az útjukat, továbbra is megerősítjük a felkészítőket és ezáltal a gyerekeket. Menet közben elgondolkodtam azon, hogy nem biztos, hogy azonnal versenyre kell vinni a csoportokat. Tehát amennyiben nagyon kezdők, és nem igazán mélyültek el abban, amit produkálnak, akkor nem biztos, hogy fel kell nekik lépni a versenyen, hiszen megfigyelőként is jelen lehetnek egy-egy eseményen. Szerintem a csoportvezető felelőssége, hogy muszáj-e mindjárt versenyeztetni őket, mert később hogy fogjuk nekik tálalni, ha nem sikerült jól az adott produkció. Elgondolkodtam azon, hogy ezt a helyzetet a csoportvezetőknek hogyan kellene kezelni, illetve elkerülni. Szerintem azzal, hogy helyben szerveznek számukra több fellépést, ez megoldható. De az is megoldás lehet, hogy egyik másik csoport egy évig, két évig csak eljön, itt van, kísérje el a nagyobbakat, tehát hogy semmiképpen ne legyen kudarcélménye. Végül is a gyerekeknek szükségük van a versenyzésre, a fellépésre és a feszültségre, ami egy-egy versennyel jár – magyarázta Szabó Gabriella.

A rendezvényt és a díjkiosztót követően ismét szakmai tanácskozásra került sor, a fellépők megtekintették a Gion Nándor Emlékházat is.

Szöveg: Paraczky László