Amikor még Omišban nyaraltunk
Nem a mai nyaralásról szeretnék mesélni, hanem egy 1960-ban történtről, ami valóban mélyen megmaradt az emlékezetemben, és később, amikor ott, ugyanazon a helyen találtam magam, nagyon ismerős volt. De kezdjem az elején.
A szenttamásiaknak abban az időben Omišban volt a nyaralójuk, valójában nem pont Omišban, hanem egy pár kilométerrel előbb, Split irányába, az Adriai autóút mellett, egy régi épületben. Nem tudom pontosan, hány emeletes volt, de arra igen, hogy kőépület, és a padlásteret is lakótéré alakították, hiszen mi gyerekek ott aludtunk, ezt biztosan tudom, mert iszonyatos meleg volt fent, és esténként sokáig nem tudtunk elaludni. Azt sem tudom, hogy hány férőhelyet tudtak biztosítani, egy busznyi nyaraló biztosan elfért benne, kialakítottak benne konyhát is, szenttamási szakácsokkal, szakács nénikkel, akik vajdasági ételeket készítettek. Emlékszem a narancssárga konzervdobozos amerikai sajtra, amit akkor ettem először, az valamilyen nemzetközi segélyből származott. Hogy mikortól volt az a mi nyaralónk, nem tudom, akkoriban a szenttamási vállatok ott nyaraltatták a munkásaikat és azok családtagjait. Apám az akkori Vojvodina Kereskedelmi Vállalatban dolgozott, és mi így jutottunk oda, édesanyám, húgom és én. Azon a nyáron az volt az utolsó váltás, augusztus 15-e körül kezdődött, és szeptember 5-én ért véget, akkor ugyanis a tengerparti nyaralások három hétig tartottak. Hogy emlékszem pontosan az időpontra? Egyszerű. Szeptember 6-án reggel édesanyám elvezetett az iskolába, elsős lettem.
Már az utazás is élmény volt, hiszen vonattal utaztunk, és hosszú út várt ránk. Apám kísért ki az állomásra, délután vagy estefelé lehetett, elbúcsúztunk, és megállapodtunk abban, hogy majd írunk, levelezünk. Telefon akkor nagyon ritka dolog volt. A szenttamási vasútállomásról vonattal indultunk, faüléses másodosztályos személyvagonokban, mindannyian. Ezen a vonalon csak ilyenek közlekedtek, hiszen rövid távolságok voltak a megállók között. Még ma is tudom mindkét település felé a megállók neveit. Óbecse felé az első állomás a turiai volt, majd a nádaljai következett, ott mindig várt egy vagy több fiáker, ami az utasokat elszállította a három kilométerre lévő településig, majd Brankovó, a radicsi szállások megállója, utána a óbecsei szállások, ez a terület pontosan ott volt, ahol ma az út és a vasút keresztezi egymást, és Óbecse következett. Verbász irányába csak az óverbászi megállón állt meg a vonat. A szenttamási vasútállomás nagyon forgalmas hely volt, naponta több vonat is közlekedett Verbász és Óbecse irányába, sokan dolgoztak a verbászi gyárakban, hiszen a buszforgalom nagyon gyér volt, és főleg észak-dél irányba irányult, mert a verbászi és az óbecsei út köves, makadámút volt, közlekedésre nagyon kényelmetlen. Az állomás nem nagy, csupán a várakozó embereknek nyújtott menedéket, egy belépője volt az utca felől, a jegyet áruló ablakkal és egy kisebb váróterem, melynek kijárata a vasúti sínekhez vezetett egy kis terasszal, és egy a sínek felé néző vasutas személyzeti helyiség. A várakozó utasok az állomással szembeni kocsmában tudták elütni az időt. Az első megállás és mindjárt átszállás a verbászi állomáson következett, ahol átszálltunk a spliti vasúti kocsiba. Ez már fülkés, nyolc személyes kényelmes kocsi volt. Azután már csak a végállomáson kellett kiszállni. Az oda tartó személyvagonokat útközben az elosztó állomásokon mindig átkapcsolták a célállomás irányába tartó szerelvényhez. Így először Inđiján kapcsoltak bennünket a Zágráb felé tartó mozdonyhoz, majd a zágrábi vasutállomáson a déli irányba tartó, spliti kompozícióhoz.
Az első élmény, erre biztosan emlékszem, a Fruška gora hegyvonulat volt, ahogyan Újvidék felé közeledtünk, hiszen akkor sötétkék látóhatár feletti felhőnek tűnt, én akkor láttam először hegyet közelebbről. Beesteledett, és hosszú utazás következett. Útközben minket elnyomott az álom, a kerekek egyenletes zakatolása, csak hajnalfelé ébredtünk, amikor már a kopár hegyek között száguldott a vonat. Nemsokára megpillantottuk a reggeli napsütésben a kék tengert, ami csodálatos volt számunkra. Megérkeztünk a vonat végállomásához. Innen egy piros színű városi busz vitte tovább a szenttamási nyaralókat a szálláshelyre. Az út mellett, amely része volt az Adriai autóútnak, nagyon kevés ház állt, főleg sziklákat láttunk, megmunkált bekerített vörösföldes kertet, gyümölcsöst és szőlőst. Megérkeztünk a nyaralóhoz, és elfoglaltuk a szobánkat.
A nyaraló száz méterre lehetett az úttól, poros köves volt az udvara, nem volt bekerítve, és emlékszem még a zöldre festett zsalugáteres ablakokra. Pár évvel később a község új kétemeletes nyaralót épített a régi mellé, hetedikesek voltunk és az osztálykiránduláson már ott szálltunk meg. A tenger az út másik oldalán, nem többre mint a nyaraló. Oda az út alatt kialakított alagúton, folyosón és a bekerített kertek közötti ösvényen lehetett lejutni, kavicsos, köves partszakasz volt, kristálytiszta vízzel, és rengeteg kagylóházzal, kagylótörmelékekkel a kövek között. Mi egy kisebb táskára valót gyűjtöttünk, s haza is hoztunk. Ott porosodott sokáig a padláson. A tenger másik felén Brač szigete kéklett, a tengeren pedig minden nap a homokbányászó és halászhajók dolgoztak, de naponta közlekedett személyszállító hajó is Omiš és Split között. Éjjel mindig látszottak a lámpás halászhajók, ahogyan ringtak a hullámokon. Ez volt a mi strandunk, egyik felől egy alacsony kerítés és valakinek a kertje, a másik oldalon a tenger, jobb kéz felől egy nagy szikla zárta, amit csak úszva lehetett megkerülni, de én erre nem vállalkoztam. Itt töltöttünk el három csodálatos hetet. Reggeli után, ebédig, majd ebéd és délutáni alvás után estig. Nem emlékszem zuhanyozóra vagy fürdőszobára, de lavór biztosan akadt. Mivel nem tudtunk úszni, kaptunk úszógumit, melynek egyik fele tengerkék, a másik fehér színű volt, és még egy felfújhatós strandlabdát, ami szintén évekig porosodott a padláson. Esténként az Adriai út mentén sétáltunk egészen Omišig és vissza. Emlékszem, mindjárt a kijáratnál Omiš irányába volt egy hosszú dupla kanyar, majd egészen a Cetinje folyón levő hídig egy hosszú egyenes szakasz következett, mindkét oldalon vörösföldes kertek, olajfákkal, fügefákkal, veteménnyel. Félúton állt egy felállított repülőszárny nagyságú második világháborús emlékmű, Franjo Kluz nevű pilóta emlékének. Azt monták, hogy itt halt hősi halált, itt lőtte le az ellenség. Az este a tengeren apró csillagoknak tűnő halászhajókat ringattak a hullámok.
Így teltek a napok, fürdés, napozás, esti séta. Egy napon levelet is kaptunk otthonról, ez már a második hét vége felé lehetett. Apám jelentkezett. Azt írta, hogy vasárnap nála volt M. bátya, kerákpáron érkezett, beszélgettek, délután kimentek a lóversenyre, este pedig visszament Óbecsére. Mi is írtunk többször haza, de főleg képeslapokat küldtünk tengeri motívumokkal.
Egy nap fényképész érkezett a nyaralóhoz meg a strandra, és mindenkit, aki akart, le is fényképezett, csoportképeket csinált, és estére hozta is az elkészült képeket, alkotásait mindenki meg is vette. Így marad meg erről a nyaralásról ez a pár fénykép, de biztos vagyok benne, hogy sok szenttamásinak, akik velünk voltak, megmaradtak ezek a képek. Az egyik nap a teljes szenttamási különítmény Omisból hajón Splitbe kirándult, és ami arról a napról az emlékezetemben megmaradt az a sok lépcső a Marjan hegyre és az állatkert. Itt is elkapott bennünket egy fényképész az egyik pihenőn a lépcsőmászás közben.
A marjani kirándulás és az omiši strand1960. augusztus (Németh Dezső fényképgyűjteményéből)
A többi vendég is hasonló módon töltötte a nyaralást, és mivel vendéglő, bolt nem volt a közelben, a nyaralók mindig feltalálták magukat, a jókedvhez biztosítottak hozzávalót, volt harmonika, gitár és bor, no meg jókedv. Egy nap még bárányt is sütöttek. Így minden este jól elszórakoztak.
Hamar elmúlott a három hét, visszafelé úgyanúgy utaztunk mint oda, apánk várt az állomáson, és segített hazahozni a csomagokat.
Másnap kezdődött a tanítás az iskolában. Elsős lettem.
Az omisi nyaralónak mi lett a sorsa? A nyolcvanas évek közepén a községi vezetőség úgy döntött, eladja, s máshol vesz telket és épít új nyaralót. A választás délebbre, a montenegrói Sutomorera esett, és a mai nap is ott működik a szenttamásiak nyaralója. Valószínűleg ehhez hozzájárult az akkor már működő Belgrád‒Bari vasútvonal is, ami a szenttamásiaknak átszállás nélküli utazást biztosított.
Németh Dezső
aug 26, 2025 06:00 de.
