Interjú a nyolcvankilenc éve Pulai András szenttamási ízig-vérig tanárral
A közel kilencven éves Pulai Andrást a szenttamásiak kedves, barátságos emberként ismerik. Matematika-fizika szakos tanárként 1960-től negyven éven át sok-sok generációt tanított a helyi Jovan Jovanović Zmaj általános iskolában, ahol később négy madátumban igazgató volt. Nyugdíjba vonulását követően is örökmozgó, mint mondja, a házban, a ház körül és a kertben is mindig akad tennivaló. Szeretett tanár lenni, szeret dolgozni. Rendszeresen jár templomba, a család ház és a kert tisztántartását szívügyének érzi. Sokáig terveztük az interjút, mire összejött. Borongós, késő őszi estén meleg szobában, teát kortyolva, a nyugalmazott pedagógussal 89 évet foglaltuk össze, ugyanis 1936-ban született. Három fiú és két leánytestvére volt, de mivel a lányok korán meghaltak, így négyen maradtak. Egyik testévre négy évvel idősebb, a másik kettő fiatalabb tőle.
− Nem szégyen elmondani, hogy szegény családból származom. Az édesapám béres volt, így a gyermekkorunk cseppet sem volt könnyű, hiszen a család mindig oda költözött, ahol az apám dolgozott. A gyermekkorom tulajdonképpen az egykori Bogdan-tanyán kezdődött, ami abban az időben gyönyörű hely volt, sokan dolgoztak az épületek és a hatalmas park karbantartásán, és a nagybirtokos földjein. Bogdan Dunđerskinak hatalmas méntelepe volt, több száz gyönyörű lóval. Kereskedett velük, versenylovai is voltak. Gyerekkoromban sok mindent átéltem. Négyéves lehettem, amikor felmásztam a kerítésre, ahonnan elértem az érett körtéket a fáról, ám az egyik dolgozó észrevett. Megfogta a grabancomat, bevitt az épület elé, ahol egy nagy fonott szalmahordó kosárba tett, majd rám borított egy másikat. Ő szólt pár embernek, és lesték, hogy mi történik velem. Nagyon megijedtem, ledobtam a kosarat, mire a kertben dolgozók nagy hahotázásba kezdtek. Ez nagyon megmaradt bennem – mesélte mosolyogva András.
A háború kitörésekor hazaköltöztek a faluba. Az apja kapott nagy kocsit, két szép lóval, felpakolták a családi holmit és Zöld utcán álló családi házba költöztek, aminek árát a családfő a Bogdan-tanyán dolgozva rakta össze.
− Tisztán emlékszem a háborús évekre, 1941-től mindenre, ami és ahogyan történt. Az egykori kaszárnya helyén iskola állt, a magyarok ideje alatt, 5,5 évesen ide jártam. Ez a pár év ismét emlékezetes marad, hiszen nagyon jó tanítónénink volt, nála tanultam meg a szépírást, ami örökre megmaradt. Később sokan felfigyeltek arra, hogy milyen szépen írok. Még most is igyekszem rajzolni a betűket. Nem tudom másképp aláírni a nevemet, csak úgy, ahogy akkor megtanultam. Három évig ide jártam. Emlékszem, amikor a német, majd a magyar hadsereg átvonult Szenttamáson, és arra is, amikor a nagyhidat felrobbantották. Minden családnak elrendelték, hogy a házak elé és hátul a kertben kötelező mélyebb árkot ásni, mert az orosz hadsereg bombázással érkezik. Ezért éjjelenként a kert végében ásott árokban aludtunk. Ez volt a szerencsénk, ugyanis a kertünkbe is becsapódott egy gránát, hatalmas kráter maradt utána. Szerencsére egyikünk sem sérült meg és a házunk is épségben maradt. Édesapánk akkor már a honvédségnél szolgált, később orosz fogságba esett, így a családunk nehéz helyzetbe került, hiszen semmilyen bevételi forrásunk sem volt. A kertben kevés élelmiszer termett, a szegénység miatt három évig kimaradtam az iskolából, és beálltam szolgálni. Juhokat őriztem és egyéb munkával foglalkoztam, így éltük túl a háború utáni időszakot. A negyedik osztályt három évvel később az ún. német iskolában írtam be, a tanítónőm Birinyi Irén volt, és mivel én voltam a legidősebb az osztályban, jóformán mindenkire nekem kellett vigyázni. Az ötödik, hatodik és hetedik osztályt már az Arany János iskolában fejeztem be, a templommal szemben, mert akkoriban Szenttamáson nem volt nyolcosztályos iskola – emlékezett vissza András.
Mivel nagyon jó tanuló volt, a tanárok és az igazgató kijárták, hogy a hatodik és a hetedik osztályt egy év alatt befejezheti, nyolcadik osztályba pedig Óbecsére járt, sínbusszal. A verbászi középiskolában szerb nyelven tanult, ráadásul ez hátrányos hátrányos volt, mert nem volt rendes buszjárat, így az édesapja kerékpárjával ment Verbászra és vissza.
− A gimnáziumot szerb nyelven fejeztem be. Közben biciklivel Szabadkán is jártam, ahol magyar nyelvű középiskolában tanulhattam volna, de az anyagi gondok közbeszóltak. Az édesapám szabadult ugyan az orosz fogságból, de Magyarországról nem engedték azonnal haza, két évig ott maradt, tehát a család továbbra is szegénységben élt. A gimnázium után az Újvidéki Tanárképző Főiskolára kerültem, ahol a kúlai Körmöczi Jóska barátom, kollégám idősebb testvére nyelvtanár volt és segített. Mindketten matematika-fizika szakra jártunk. Még nem diplomáltam le, de Szenttamáson már vártak, hiszen nem volt aki tanítson. 1960-tól 2000-ig matematikát és fizikát tanítottam a Jovan Jovanović Zmaj Általános Iskolában, ezzel párhuzamosan néhány évig a helyi Svetozar Miletić gimnáziumban, valamint az ún. inas iskolában is előadtam. Mindig éreztem azt, hogy nekem tanítanom kell, amit nyugdíjba vonulásomig sikerült elérni. A fizikát különösen szerettem és érdekelt, s bár a főiskolán szerény felszereléssel dolgoztunk. Kovács Sztrikó Zoltán, akkori fizikatanárom szerette a diákokat és a tantárgyat is, mindent megtett azért, hogy kábelek és egyéb kezdetleges rendelkezésére álló eszközzel bemutassa a szükséges kísérleteket, és tanítson bennünket
Közben áttérünk a szenttamási iskolára. Beszélgetőtársunk elmondta, a zárda egykori épületében nagy tantermekben, fáradt olajjal kent padlózaton, és füstölgő szenes kályhák mellett folyt a munka.
− Leendő tanárkén Újvidéken nagyon jó alapot kaptunk a kezdéshez, hiszen jó tanáraink voltak a főiskolán. Hozzászoktunk ahhoz, hogy a gyerekekkel hogyan kell bánni, hogyan kell előadni, mit kell követelni, nem szabad gorombáskodni stb. Megvolt az akarat, a szeretet, a jó tanár-diák viszony. Szenttamáson sokan voltak egy-egy osztályban, nem volt könnyű, de nehéz sem. Néha a diákok, főleg ellenőrző vagy felelés előtt kicsit jobban megtömték a kályhát, így a füst miatt ki kellett nyitni az ablakokat. Ez tulajdonképpen időhúzás volt, elhalasztottuk az ellenőrzőt, de a következő órán megírták. Ha nem figyelt, vagy feleselt valaki az órán – ami egyébként jellemző a kamaszkorúakra − azt kiküldtem, esetleg meghúztam a haját vagy a fülét, ami inkább viccesen történt. A diák elmondta otthon a szüleinek, akik bejöttek, így zűrös helyzet állt elő, de szépen megbeszéltük a dolgokat, mindent elsimítottunk, nem történt semmi különösebb baj. Ma a tanár keze ilyen szempontból meg van kötve. A másik, ami különösen megmaradt bennem, hogy a diákjaim nagyon kedveltek. Még a mai napig is szülőként, nagyszülőként rámköszönnek az utcán, a piacon, a boltban: Jó napot tanár úr! Hogy van? És ez mindig jólesik – teszi hozzá mosolyogva András.
Iszunk a teából, újból fellapozzuk a fényképcsomagokat, közben elmesélem mindazt, amire a régi iskolából diákként emlékszem. A tanítók, tanárok neve hallatán mindketten mosolygunk, hiszen mindegyik diákévhez szép emlékek fűznek. Ő pedig elmesélte, hogy néhány évig a tornát is tanított, mert nagyon szerette az atlétikát, helyt állt a tornaszereken, ismerte a tornagyakorlatokat és mindig jó kondícióban volt.
− Nagyon szép emlékek az osztálykirándulások, amelyek alatt beutaztunk az egész Jugoszláviát. A dolog érdekessége, hogy nem kellett előre rezerváció, mindenütt volt hely, szállás, látnivaló. Bejártuk Szlovéniát, Horvátországot is. Voltak veszélyes helyzetek, séták, szófogadatlan diákok is, ennek ellenére az ember csak a szépre emlékezik szívesen – meséli az idős tanár.
Visszakanyarodunk az iskolához, amikor a tanári hivatást teljesen más szemszögből közelítették meg az emberek, diákok egyaránt. Pulai András elmondta, a két tantárgyból napi 5-6 órát tartott, ezek mindegyikére külön készülni kellett. Ez a teljesítmény manapság már elképzelhetetlen. A mai tanárokat a tanítás mellett inkább az adminisztráció, a rengeteg papírmunka köti le. A tagozatok számát illetően kiemelte, eleinte csak magyar tagozatok voltak az iskolában, később pedig három magyar és egy szerb osztály. Pár év múlva változott a helyzet, két-két magyar és szerb tagozat nyílt. Ma az iskola egy harmada magyar, a többi szerb diák.
A régi iskolaépületet 1977-78-ban kezdték bontani, az új épület 1981-ben készült el. Pulai Andrást ekkor nevezték ki először igazgatónak.
− Erről sokat tudok mesélni, hiszen az új épület nagy része elkészült, de új bútorzat és a felszerelés nem volt. Papulin Petar, a községi oktatással és iskolákkal megbízott illetékessel Szlovéniába utaztunk, hogy megfelelő felszerelést és bútorzatot vásároljunk. Kiválasztottuk, leadtuk a rendelést, pár nap múlva meg is érkezett. Nagyon meglepődtünk, hiszen a tantermek nem voltak teljesen befejezve, így a bútorzatot dobozokban ideiglenesen az inasiskolába (a mai rendőrállomás helyén álló épületbe – a szerző megjegyz.) helyeztük el. Innentől felgyorsultak a munkálatok az új iskola mielőbbi befejezését illetően, szinte állandóan ott voltam, amikor kellett, akkor éjszaka is. A mostani épület hivatalos átadása 1981. május 24-én volt – sorolta beszélgetőtársunk.
Hozzátette, bár pár hónappal korábban már ideiglenesen tanítottak az új épületben, az átadási ünnepséget másnap a Kiserdőben, vagyis május 25-én, az ifjúság napján tartották meg.
− Modern, szép, világos, távfűtésű iskolát kapott a község. Törekedtünk arra, hogy minél több felszerelést vásároljunk, és hamar átálltunk a korszerű tanításra, azonban két év múlva nagy meglepetés történt. Ugyanis két egymásutáni télen hatalmas mennyiségű hó esett, az iskola teteje pedig lapos, és attól tartottunk, hogy a teher miatt beszakad. A helyi közvállalat emberei mellett önkénteseket is alkalmaztunk, jómagam is beálltam közéjük és lapátoltuk a havat a tetőről. Tekintettel arra, hogy kint hideg, bent pedig meleg volt, a hó megolvadt és az iskola pár helyen beázott – mesélte az intézmény egykori igazgatója, és hozzátette, a tervezési-építkezési hibát később több éven át orvosolni kellett.
Igyekeztünk mindenben megfelelni a korszerű oktatási feltételeknek. Községünkben iskolánk kapott először számítógépekkel felszerelt termet. Itt tartottuk a különböző továbbképzéseket, előadásokat, versenyeket egyszóval minden olyan eseménynek otthont adtunk, ami hozzájárult az oktatáshoz. A szép dolgokra mindig jó visszaemlékezni – mondta végezetül Pulai András.
A negyven év alatt felnevelt generációk nevében további jó egészséget kívánunk, kedves tanár úr!
Szöveg: Paraczky László
Fotó: Pulai András gyűjteménye, Paraczky László
dec 13, 2025 20:11 du.
