„Szeret minket az Isten.” Ezt a reményt adó mondatot oly sokszor hallottuk tőle, a templomban és azon kívül is. Most, amikor búcsút veszünk Szarvas Péter atyától, ezek a szavak különösen mélyen érintenek bennünket. Hisszük, hogy ő, aki egész életét Isten és az emberek szolgálatának szentelte, most hazatért Teremtőjéhez, akinek szeretetéről egész életében tanúságot tett.
Szarvas Péter atya 1939. február 3-án született Temerinben, családja negyedik gyermekeként. Életútja nem volt könnyű, de minden állomása formálta azt az embert, akit később oly sokan megszerettek, tiszteltek, és akire lelki atyaként tekintettek.
Az általános iskola nyolcadik osztályát az 1951/52-es tanévben szerb nyelven fejezte be, majd Újvidékre került, ahol az üveges- és képkeretkészítő mesterséget tanulta. 1957-ben Verbászon kezdett segédként dolgozni, ám néhány hónap elteltével visszatért Újvidékre. Bátyja, Sándor segítségével egy képkeretezőnél helyezkedett el. 1961-ben letette mestervizsgáját, és üvegezőként, valamint üvegcsiszolóként dolgozott.
Isten azonban más útra hívta őt. Egy olyan útra, amelyen nem csupán a keze munkájával, hanem a szívével és egész életével szolgálhatta embertársait. 1964-ben beiratkozott a szabadkai Paulinumba, ahol megkezdte papi hivatására való felkészülését. 1971-ben diakónussá, majd 1972-ben pappá szentelték.
Pappá szentelése után egy hónapig Temerinben, a telepi kápolnában szolgált, majd első állomáshelyére, Péterrévére került. Innen Adára vezetett az útja, 1973 novemberétől 1974 márciusáig pedig Gunarason és környékén végezte lelkipásztori szolgálatát, mielőtt ismét Adára tért volna vissza.
1977 őszén a főpásztor Szenttamásra helyezte át. Talán akkor még senki sem sejthette, hogy ez a döntés egy negyvenkét éven át tartó, hűséges szolgálat kezdetét jelenti. Péter atya Szenttamáson nem csupán lelkipásztor lett, hanem közösségének meghatározó alakja, a hívek támasza, a templom őrzője és egy egész közösség életének része. Évtizedeken keresztül osztozott az emberek örömeiben, fájdalmaiban, reményeiben és veszteségeiben. Ott volt a legfontosabb pillanatokban, imádkozott értünk, vigasztalt bennünket, és hirdette Isten szeretetét.
Nehéz lenne felsorolni mindazt, amit több mint négy évtized alatt a szenttamási templomért, a temetőért és az egyházközségért tett. Munkájának nyomai ma is körülvesznek bennünket, és még sokáig őrizni fogják emlékét. Nevéhez fűződik a kistemplom elkerítése és fűtésének kialakítása, a templom és a plébánia épületének szigetelése, a központi fűtés bevezetése, az új templomtető elkészítése, a padlófűtés kialakítása, a nyolc új vitrázs elhelyezése, az orgona felújítása, a templomkerítés megújítása, a Szentháromság-szobor áthelyezése és felújítása, valamint a templom előtti tér megszépítése.
Ezek azonban csak a látható emlékek. Mert Péter atya legnagyobb öröksége nem a megújult épületekben, a megszépült terekben vagy a templom falai között rejlik, hanem azoknak az embereknek a szívében, akiket szolgált, akiket meghallgatott, akikért imádkozott, és akiknek életében valamilyen módon nyomot hagyott.
Mi, szenttamásiak, apró termete ellenére lélekben hatalmas, erős és rendíthetetlen emberként őrizzük emlékét. Olyan emberként, akit a megpróbáltatások sem tudtak könnyen megtörni. Törött karral, repedt kulcscsonttal is megtartotta a szentmiséket. Több baleset érte, az agyvérzést követően pedig újra meg kellett tanulnia beszélni és járni. Ám benne valami újra és újra erőre kapott: a hivatás iránti hűség, az élni akarás és az a belső meggyőződés, hogy amíg ereje engedi, dolga van közöttünk.
Örökmozgó ember volt, aki nem szeretett tétlenül ülni, akinek mindig akadt még valami elintéznivalója, valami megjavítanivalója, valaki, akinek segítségére lehetett. Nemcsak szavakkal, hanem egész életével tanította nekünk a kitartást, a hitet és a szolgálatot. Megmutatta, hogy a szeretet nem mindig nagy gesztusokban nyilvánul meg, hanem a mindennapok apró, csendes tetteiben, a hűséges jelenlétben és abban, hogy az ember a nehézségek ellenére is újra feláll.
Most, hogy elcsendesedett körülötte a földi világ, és elindult utolsó útjára, fájó szívvel búcsúzunk tőle. Hiányozni fog a jelenléte, a megszokott alakja, a szavai, a tenni akarása. Hiányozni fog mindaz, amit talán csak most, a búcsú pillanatában érzünk igazán: hogy milyen sokat jelentett nekünk, hogy milyen természetesnek vettük, hogy közöttünk van, és hogy milyen nehéz elfogadni, amikor valaki, aki oly sokáig része volt az életünknek, egyszer csak elmegy.
De a búcsú fájdalmában ott él a hála is. Hála a negyvenkét szenttamási évért, a sok megtartott szentmiséért, a kimondott imákért, a vállalt áldozatokért, a kétkezi munkáért, a kitartásért és minden olyan jóért, amelyet talán soha nem tudunk teljes egészében számba venni.
Péter atya, köszönjük, hogy közöttünk éltél. Köszönjük, hogy szolgáltál bennünket, hogy templomunkat és közösségünket szíveden viselted, és hogy a nehézségek idején is újra meg újra erőt mutattál nekünk. Köszönjük, hogy annyiszor emlékeztettél bennünket arra, amire most a legnagyobb szükségünk van: Szeret minket az Isten.
Most már nem nekünk kell erőt adnod, nem nekünk kell hirdetned Isten szeretetét. Hisszük, hogy most te állhatsz meg előtte, akinek földi életed minden napján igyekeztél hűséges szolgája lenni. Hisszük, hogy a sok küzdelem, fájdalom és fáradozás után elnyerted a megérdemelt mennyei békét.
Szenttamás közössége szegényebb lett egy hűséges lelkipásztorral, de gazdagabb maradt mindazzal, amit ránk hagytál. Emléked tovább él templomunk falai között, az oltár előtt elmondott imákban, a megszépült környezetben, és legfőképpen azok szívében, akiknek életét szereteteddel megérintetted.
Isten veled, Péter atya!
Nyugodj békében, és kísérjen az örök világosság! Hisszük, hogy egyszer majd ott találkozunk újra, ahol már nincs fájdalom, nincs szenvedés, nincs búcsú, csak az örök szeretet és béke.
„Szeret minket az Isten.”
És mi, akik itt maradtunk, ezt a hitet és a te emlékedet őrizzük tovább a szívünkben.
Szarvas Péter atyát pénteken 13 órakor helyezik örök nyugalomra a temerini katolikus temetőben.
Paraczky László
okt 20, 2026 15:26 du.
