Kedves Szenttamásiak!

Bemutatkozik az új plébánosunk

Engedjék meg, hogy néhány sorral bemutatkozzam Önöknek, mint a szenttamási Szent Kereszt Felmagasztalása plébánia új plébánosa!

A nevem Mester Imre. Szüleim egyetlen gyermeke vagyok. Édesapám pék volt, édesanyám pedig gyári munkás. Vallásos nevelést kaptam, elsősorban anyai nagymamám tanított imádkozni. Amikor beírattak az általános iskola első osztályába, ezzel párhuzamosan a plébániai hittanra is beírattak.

Eredeti végzettségem szerint élelmiszeripari technológus vagyok. Tizenegy évig dolgoztam a szabadkai Pionir gyárban mérnökként, majd közel húsz évig a most Vegyészeti-Technológiai Iskola nevet viselő iskolában, szaktanárként, majd pedig hitoktatóként is.

Isten óriási ajándékai számomra a plébánosaim a szabadkai Jézus Feltámadása plébánián. Első plébánosom ft. Gabriel Crnković volt, utódja pedig ft. Bela Stantić. Gabriel atyánál nagyon sokszor gyóntam azután is, hogy már nem ő volt a plébánosunk. Kiváló gyóntató és lelkivezető volt. „Mondd a szüleidnek: édesapám, édesanyám, én szeretem a vallásomat!” – ismételgette. Bela atya volt a hitoktatóm a bérmálkozásig, azt követően ifjúsági hittanra is jártam hozzá. Az ő javaslatára kezdtem ministrálni, és már akkor, 8-10 éves koromban, beleszerettem az oltár körüli szolgálatba.

Nehéz lenne felsorolni azt a sok nagyszerű hívőt, akikre felnéztem a plébániai közösségben. Voltak, akik minden nap jártak misére, ha csak tehették, és a mise előtt imádkozták a rózsafüzért. Ennek pedig felbecsülhetetlen jelentősége van! Óriási öröm számomra, hogy itt, Szenttamáson is vannak, akik a hétköznapi szentmisék előtt imádkozzák a rózsafüzért.

1998-ban diplomát szereztem a Szabadkai Egyházmegye Teológiai-Katekétikai Intézetének hallgatójaként. Ezt követően plébánosom megemlítette, hogy kérhetnénk a püspök atyától a diakónussá szentelésemet. Akkor még erre nem tudtam igent mondani, mert még nem mondtam le végérvényesen a családalapításról. Szüleim halála után a szabadkai Jézus Feltámadása plébánia jelenlegi plébánosa, ft. Vinko Cvijin is szóba hozta ezt a lehetőséget. Ekkor már komolyabban elgondolkodtam rajta. A dátumot nagyon jól megjegyeztem: 2023. október 23-án közöltem Vinko atyával, hogy döntöttem. Msgr. Fazekas Ferenc püspök atya január 14-én adta erre áldását, azzal, hogy a diakónussá szentelést követően az áldozópapság is szóba jöhet, lévén, hogy nem vagyok családos ember.

Miután Ferenc püspök atya elfogadta jelentkezésemet az egyházi szolgálatra, alaposan megfontolta, hogy ebben a nem szokványos esetben mi lenne a leghelyesebb eljárás. Úgy döntött, hogy a TKI-s végzettségem és az egyházi életben szerzett tapasztalatom elég jó alap. Így aztán nem küldött továbbképzésre szemináriumba, hanem gyakorlati képzésre a csantavéri Páduai Szent Antal plébániára. Ezt megelőzően lektorrá, majd akolitussá avatott. Az akolitussá avatás után hat hónapnak kellett eltelnie a diakónussá szentelésig, majd újabb hat hónapnak az áldozópappá szentelésig. Ezt a kétszer hat hónapot töltöttem Csantavéren, ft. Utcai Róbert plébános úr mellett. Nos, őrá a szó szoros értelmében felnéztem és felnézek a mai napig, de ezzel végső soron így van az egyházmegye minden papja (már csak azért is, mert ő a legmagasabb pap az egyházmegyében…). Utcai atya kiváló nevelői érzékkel készített fel mindenek előtt a temetési szertartások vezetésére. Ezektől egy kicsit tartottam, mert amikor gyerekkoromban elkezdett ébredezni bennem a vágy a papi hivatás után, azt nem tudtam elképzelni, hogy temetési szertartást vezessek. Nap, mint nap Utcai atya mellett voltam a szentmisén. Kicsit meg is lepődtem azon, mennyi mindent meg kellett tanulnom a misézéssel kapcsolatban is, hiszen úgy gondoltam, a ministrálás évei alatt mindent „ellestem”. Fontos volt azt is átélnem, milyen egy plébánia élete belülről. Püspök atya mondta, hogy azért küld Csantavérre, mert ott a plébánián az élet dinamikus. Mit mondjak, valóban az! Erőteljesen, lüktetően él ott minden, aminek egy plébánián élnie kell! Ez alatt a tíz nap alatt, amióta folyamatosan itt vagyok Szenttamáson, az egyik legörvendetesebb tapasztalatom, hogy a plébánia élete itt is dinamikus, a plébánia a tágabb értelemben vett közösség életének egyik központja. Rendszeresen találkoznak itt különböző csoportok, aktív emberek, akik lelkesen dolgoznak Szenttamás katolikus és magyar közösségének, ezzel együtt a plébániaközösségnek is az épülésén, erősödésén.

A papszentelésem előtt a püspökség épületében a megyéspüspök és a vizsgabizottság előtt jurisdikciós (joghatósági) vizsgát tettem, amely többek között a gyóntatási engedély megszerzéséhez volt szükséges. A sikeres vizsgát követően a püspökség kápolnájában ünnepélyesen letettem a hitvallást és a hűségesküt.

A szentelési szertartásra a szabadkai Avilai Szent Teréz-székesegyházban került sor. Különleges élmény volt az is, hogy a püspök atya kinevezése óta most első alkalommal szentelt papot a jelen lévő paptestvérek, diakónusok és a szép számban összegyűlt hívek előtt.

Az evangélium felolvasását követően a püspök atya megkérdezte a plébánosomat, hogy méltónak tart-e engem az áldozópapi rend felvételére. Miután Vinko atya legnagyobb örömömre igennel válaszolt, püspök atya hozzám fordult, és a következő mélyen megindító szavakat intézte hozzám:

„Kedves Imre testvérünk, lelkesedj mindig Krisztusért, az Ő lelkülete legyen a mindennapi imáidban, a liturgiában, az igehirdetésedben. Az Ő lelkületét áraszd, amikor másokkal beszélsz, amikor vigasztalod a szenvedőket, vagy amikor bármit teszel, szervezel a rád váró hívőközösségben. A Krisztusért való lelkesedésedet és a Hozzá való hűségedet soha se törjék meg a minden jó és őszinte szándékod ellenére történő sikertelenségek.”

A szentbeszéd végén Antióchiai Szent Ignác szavaival buzdított: „A nagy atléta ájtatossága, hogy noha ütéseket kap, mégis győz. Nekünk legfőképp Istenért kell eltűrni mindent, hogy Ő is elviseljen bennünket!”

A szentbeszéd és az ünnepélyes ígérettételeim után következett a liturgia egyik legmegindítóbb része: a Mindenszentek litániája alatt leborultam az oltár előtt, miközben a hívek és a papság térdelve imádkoztak értem. Ezt követte a kézrátétel és a felszentelő ima.

A felszentelés pillanatában a püspök atya elé térdeltem, ő pedig kézfeltétellel fogadott be az egyházi rend papjai közé. Miután a kezemet megkente krizmával, felöltöztettek a papi módon viselt stólába és miseruhába, majd átvettem a papi szolgálat liturgikus eszközeit: a paténát és a kelyhet. Ezt követően a főpásztor és a jelen lévő paptestvérek békecsókkal köszöntöttek engem, mint újonnan felszentelt papot. Különösen is meghatódva emlékezem vissza arra a pillanatra, amikor az időközben jobb létre szenderült korábbi plébánosom, Béla atya ölelt át atyai szeretettel.

Papi jelmondatom: „Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek.” (Jn 21,7). Ez a mondat érzésem szerint jól kifejezi azt, ami a lelki életemre olyannyira jellemző. Akarom szeretni Istent, szeretném neki minél tökéletesebben viszonozni azt a mérhetetlen sok jót, amit kaptam tőle. Mégis, oly sokszor tagadom meg, mint Péter apostol, aki ezt a mondatot mondta a feltámadt Jézusnak. Az én szívemben is ennek kell visszhangoznia!

Kedves szenttamásiak, nagy örömmel fogadtam, hogy püspök atya a plébánosotoknak nevezett ki! Külön megtiszteltetés számomra, hogy olyan kiváló lelkipásztorok utóda lehetek, mint boldog emlékű Sóti Máté atya, a nemrégiben elhunyt Szarvas Péter atya és közvetlen elődöm, Zsúnyi Tibor atya, akiért szívből imádkozom, hogy új szolgálati helyén is elhivatottan és odaadóan szolgálja a mi Urunkat!

Őszinte reménnyel tekintek a jövőre, az együttműködésünkre, mindarra, amit Isten dicsőségére együtt meg fogunk tenni! Reményem nem emberi optimizmus csupán, hanem az a remény, amire egyházmegyénk védőszentje, Szent Pál apostol azt mondta: „A remény pedig nem csal meg, mert a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete.”

Tisztelettel:

Mester Imre, szenttamási plébános