A szerb nyelvű elemi iskolákat a Sajkás kerületben polgári népiskoláknak nevezték, azok felügyeletét a zászlóalj-parancsnokság és a Határőrvidék iskolai hatóságai gyakorolták. Mivel a tananyag jelentős része vallási tárgyak ismereteiből állt, a kerület lakossága pedig túlnyomórészt szerb volt, a pravoszláv egyház nagy befolyást gyakorolt az iskolákra, és jelentős anyagi támogatásban részesítette azokat. A hittant papok tanították, de szükség esetén más tantárgyakat is átvállaltak, amíg az üres tanítói helyet be nem töltötték. A tanítókat a községek nevezték ki, de a szolgálatba lépést csak a zászlóalj parancsnokság engedélyével kezdhették meg. A tanév november 1-jén kezdődött, és a tanulók iskolalátogatását azok a parancsnokságok ellenőrizték, amelyek területén az iskola működött. A tankönyveket cirill betűkkel, szláv nyelven nyomtatták. A hatóságok több alkalommal (1829-ben, 1833-ban és 1847-ben) megpróbálták bevezetni a latin írást, mint hivatalos írásmódot, de a kezdeményezésnek a lakosság és a pravoszláv egyház határozottan ellenállt, így az intézkedés soha nem valósult meg. Az akkori rendelkezések szerint a Határőrvidék elemi iskolái 1856-ig két-, 1856 után három-, majd 1871-től négyosztályosak voltak, de valójában hat évig tartottak, mivel az első és a negyedik osztály oktatása két-két tanévet vett igénybe.
Az első iskolaépület Nádalján a falu megalapítását követően 1801–1802-ben épült fel (a mai Helyi közösség épülete helyén). Ez volt a legnagyobb a település épületei között. Az ortodox templom felépüléséig (1813) az istentiszteleteket ebben az épületben tartották, tehát a falu első tizenegy évében oktatási intézményként és imaházként is működött. Miután felszentelték a ma is álló templom alapjait, a falu első tanítójának Nikola Kešanskit nevezték ki, aki az első nádalji pap, Teodor Georgijević (Toša Đorđević) mellett szolgált. Az épülettől mindössze húsz méterre ásták ki az iskola alapjait és emelték fel a két tantermes épületet (itt később a Szövetkezeti Otthon állt). A tanítás az 1801/1802-es tanévben november 1-jén kezdődött, az iskolába először 29 fiúgyermeket írattak be a szülők. A tanév kezdetén a diákokkal Stevan Surdučki és Nestor Babić volt, ők – az akkori szokásnak megfelelően – papi köntösben és gyertyával a kezükben énekeltek a pappal és a tanítóval együtt, amikor felszentelték az épülő falu központját és a majdani iskolaépület alapjait.
A 19. század első évtizedeiben a Sajkás-vidéken a legtöbb iskolai épület vályogból készült, kicsi, sötét és nyirkos volt, de a nádaljai iskola szilárd anyagból épült, valamivel tágasabb és világosabb volt, tekintettel arra, hogy eleinte templomként is szolgált. Miután 1816-ban hatalmas árvíz vonult át a falun, a frissen épült házak többsége összedőlt. Az iskolaépület annyira megrongálódott, hogy újat kellett építeni. Az új iskolába érkező első tanítók fizetése 200 forintot tett ki, ezen kívül évente tűzifát és nyolc mázsa gabonát kaptak.
Az 1848–1849-es forradalom alatt Szenttamás mellett Nádalja is az események középpontjába került. Az iskolában a forradalom kitörésekor, 1848 márciusában és áprilisában még folyt az oktatás. Erről Kirilo Halavanja alezredes jelentésében olvashatunk, aki április 18-a és 20-a között bejárta a zászlóalj minden települését, ideértve Nádalját, Lokot és Szent Ivánt (Sajkást), és jelen volt a félévi nyilvános vizsgákon. Ezeken a vizsgákon – az akkori szokás szerint – részt vettek a zászlóalj parancsnokságának képviselői, a helyi hatóságok, a falu papja és a bácskai szülők is. 1849. április 7-e után a falut az iskolával együtt felégették. Miután 1849 végén a túlélő falubeliek többsége visszatért a településre, elhatározták, hogy először a templomot és az iskolát építik újjá. A terv megvalósításához Ferenc József császár és Oroszország nyújtott segítséget. Az új iskola 1850-ben épült fel, addig a tanítás egy parasztházban folyt.
Számos forrás tanúskodik arról, hogy a 19. század második felében a Sajkás-vidék elemi iskolái anyagilag nagyon elszegényedtek. Stevan V. Popović, a bácskai és budai egyházmegye iskolai referensének 1872 júniusában írt jelentéséből kitűnik, hogy ő volt az, aki a vidék összes iskoláját, ideértve a nádaljai iskolát is megvizsgálta. A referens jelentése szerint a Sajkás-vidéki iskolák mindegyike siralmas állapotban volt. Bár az épületek szilárd anyagból készültek, erősen megrongálódtak, több fal kidőlt. A tantermek többnyire padlózat nélküli, szűk és nyirkos helyiségek voltak. A berendezés elhasználódott: a taneszközök régiek, néhol használhatatlanok, a táblákat összekarcolták, a tanítói katedra is elhanyagolt állapotban volt. Tudni kell, hogy akkoriban az iskolai (és az egyházi padok) tízüléses, hosszú bácskai padok voltak – emiatt nagyon kényelmetlenek, ráadásul hamar tönkrementek. Használható földgömb, számolóeszköz, térkép vagy más taneszköz igazi kincsnek számított. Könyvtár egyik iskolában sem működött. Egyedül a tornaszereket és -eszközöket használták, de ezeket inkább katonai kiképzésre, mintsem iskolai felszerelésként. A tanítói lakások az iskolaépületben kaptak helyet, de ugyancsak elhanyagolt állapotban voltak, kivéve a tanítói kerteket, amelyeket a diákokkal közösen műveltek. Ez egyúttal a kertgazdálkodás tantárgy gyakorlati részéhez tartozott. Az iskolák anyagi helyzetének javítása érdekében a helyi hatalom nagyobb földparcellákat jelölt ki a határban, és azokat örökös használatra adta az iskolának. Az egyházi-iskolai bizottságok ezeket a földeket bérbe adták, és a bérleti díjat az iskola fenntartására fordították. A nádalji egyházi közösség a 18. század első felében kapott egy ilyen parcellát. Popović jelentése szerint a nádalji iskola tanügyi alapja az 1871/72-es tanévben 8753 forintot tett ki, miközben a tanítók átlagos évi fizetése körülbelül 300 forint volt. A jobb állapotban lévő iskolaépület értékét mintegy 1500 forintra becsülték. Az egyházi-iskolai bizottság ezt az összeget is kevesellte, ezért az 1871. június 11-én tartott ülésén elhatározta, hogy a községtől kéri a korábban megígért további 100 hold földet az iskola fenntartására.
A Sajkás-vidéki iskolák tanítói abban az időben – néhány kivételtől eltekintve – a pancsovai tanítóképzőben vagy a szabadkai tanítóképzőben (a későbbi szabadkai főgimnáziumban) végeztek, kisebb részük a szombathelyi tanítóképzőben szerzett oklevelet. 1871-ig a tanítás háromosztályos, azt követően az elemi iskola négyosztályos lett. Popović 1872-es jelentése szerint a Sajkás-vidéki egyházi iskolákban összesen 68 tanító dolgozott: 63 férfi és 5 nő. Közülük 32-en tanítóképzőt végeztek, a többiek csupán a hároméves népiskolát és néhány hónapos gyakorlati tanítói tanfolyamot. A jelentés külön kiemeli, hogy a tanítók többsége becsületes, szorgalmas, de rosszul fizetett, és sokan másodállásban is kénytelenek dolgozni (földművelés, kézművesség, kántori szolgálat). Az iskolában a rendet az iskolaszék felügyelte, tagjait a helyi pap mellett a szülők és néhány helyi nemes képezte. Nikola Maksimović tanítóként dolgozott a nádalji iskolában 1871-ben és 1872-ben. Popović az ő munkáját példamutatónak minősítette: a tanítás módszeres volt, a tanulók fegyelmezettek, a rend kifogástalan. Közben megjegyezte, hogy az iskola felszerelése nagyon hiányos, Maksimovićnak sok taneszközt saját kezűleg kellett elkészítenie, így például író-, számoló-, valamint hittani táblákat. 1873 szeptemberében az egyházmegyei iskolai bizottság írásbeli kötelezettségvállalást kért minden tanítótól, hogy dolgozzanak a „nép elhanyagolt műveltségi állapotának” javításán. Többek között elvárták tőlük, hogy ingyen tanítsák az írást és olvasást a felnőtteknek, népszerűsítsék a könyveket és olvasóköröket alapítsanak, hogy a tanulókkal közösen ültessenek és gondozzanak gyümölcs- és egyéb fákat, védjék a hasznos madarakat és pusztítsák a kártevőket (bogarakat, hernyókat, lepkéket), tanítsák a gyerekeket és a felnőtteket kertészetre, szőlőművelésre, méhészkedésre, selyemhernyó-tenyésztésre, valamint az állattenyésztésre. A tanítónők külön feladatot kaptak: oktassák a leányokat és az asszonyokat kézimunkára és háztartási teendőkre (kenyérsütésre, varrásra, foltozásra). Amennyiben ezeket maguk nem tudják, kötelesek megtanulni.
Fontos kiemelni, hogy miután 1872-ben megszűnt a Sajkás zászlóalj, megkezdődött a község és az egyház közötti harc az iskolákért. Az évekig húzódó vitából az állam (a hatóság) került ki győztesen, azonban az iskolák működéséhez továbbra is az egyház biztosította az anyagiakat, mert a községi költségvetésben előlátott eszközök kevésnek bizonyultak, ráadásul a kifizetések is rendszertelenül történtek. A tanítók a fizetéseket több hónapos késéssel kapták meg. A második iskola a forradalom után a már említett sarok melletti tiszti lakásokat 1877-ben vásárolta meg a község, és itt létesítettek kétosztályos iskolát (ez a mai iskolaépület ún. „régi szárnya”).
A század második felében Nádalján több tanító is megfordult. Közülük a legjelentősebb Kosta Dragašević volt, aki 1880 és 1904 között, azaz több mint húsz éven át tanított a faluban. Ő volt az, aki elsőként megszervezte az iskolai drámacsoportot és énekkart, és aki a tanulók szüleivel szorosan együttműködve képzéseket indított. Ezek olyan tanfolyamok voltak, amelyeken az idősebb gyerekek és fiatalok télen, a mezőgazdasági munkák szünetében, gyakorolhatták az írást, az olvasást és a matematikát.
1893-ban megjelent a Bácskai Egyházmegye felmérése az egyes egyházközségek állapotáról 1892-re vonatkozóan. Eszerint 1892-ben Nádaljának 414 házban 2330 lakosa volt. A lakosság megoszlása: 2083 szerb, 122 magyar, 111 német, és 14 egyéb, főként zsidó. A romák (cigányok) nem szerepeltek külön a népszámlálásban. (1905-ös teljesebb népszámlálás alapján, amelyet a Karlócai metropolita területén végeztek, jelentős változások észlelhetők Nádalján. A faluban 2718 személy élt. A lakosság összetétele: szerb 2433, német 159, magyar 85, zsidó 13 és egyéb 28. A faluban ekkor (1900-ban) már három iskolaépület volt, jó állapotban. A tanítónő továbbra is Cveta Gavrilović, aki akkor már 26 év szolgálattal rendelkezett. A faluban az első óvoda 1900-ban kezdte meg működését, 1905-ben Nádalján 770 iskoláskorú gyermek élt. Az egy évvel későbbi források szerint óvodába 63, alsó (négy) osztályba 245, az ötödik és hatodik osztályba pedig 101 diák járt. Egy másik, ugyancsak 1905-ből származó dokumentum szerint a faluban a három 2−6 éves osztályból egyben mindig magyar nyelven folyt a tanítás.
1906-ban a nádaljai Egyházi Iskolatanács úgy döntött, hogy megfelelő intézkedéseket tesz. Előírták, hogy a tanárok minden évben július 31-ig nyújtsák be a következő tanévre szükséges tankönyvek és iskolai felszerelések (tábla, írószerek, tinta, tartók, tollak, füzetek) listáját. A szegény diákoknak kiosztott tankönyvek és felszerelések után az iskola tanácsa tájékoztatást kapott arról, hogy ki kapott segítséget, ugyanakkor a kiosztott anyag összértékéről is. A pénzt ezekre a célokra az iskolai járulékból gyűjtötték. A visszaélések elkerülése érdekében a tanároknak tilos volt pénzt kérniük a diákoktól vagy szüleiktől a tankönyvekért és az iskolai felszerelésekért, még a későbbi rendelés esetén is – minden az Egyházi Iskolatanácson keresztül történt. A rendelkezések végrehajtásáról nincsenek teljes adatok, de biztos, hogy azok jól átgondoltak, humánusak voltak, és a szegényeket úgy támogatták, hogy ne sérüljön a méltóságuk.
1910 májusában az Iskolaszékhez eljuttatták a helyi önkormányzat jegyzőkönyvének kivonatát, amelyből kiderült, hogy a tanárok, Ilija Stojanović, Dušan Milutinović és Josif
Jankov aláírták azt a nyilatkozatot, melyben vállalták, hogy a diákokat rendszeresen elviszik templomba, megtanítják őket az egyházi éneklésre, valamint kettesével felváltva helyettesítik az énekmestert, feltéve, hogy az évi 1000 koronás fizetésüket 1400 koronára emelik. Ez minden bizonnyal arra ösztönözte a tanítókat, akik egyébként liberálisabb beállítottságúak voltak, hogy ne vállalják el az egyházi-iskolai tanács és a pap által rájuk rótt kötelezettséget, amellyel súlyos konfliktusba kerültek. Ez a faluban korábban soha nem fordult elő a tanítók és a papok között. Azonban a fent említett tanács és a tanítók közötti kapcsolat, különösen Todor Iskruljev esetében, sokkal érthetőbb, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy Iskruljev feljelentette ezt a tanácsot és a papot az egyházmegyei iskolai tanácsnál a munka szabálytalanságai miatt. 1909 és 1910 között az egyházmegyei iskolai tanács egy külön bizottság érkezését jelentette be, hogy kivizsgálja a vádak megalapozottságát. A szemben álló felek nagyon eltérően értelmezték a tanító feladatait. Míg a tanítók úgy gondolták, hogy helyesen végzik a munkájukat, amiért fizetést kapnak, addig a pap, néhány támogatójával az egyházi és politikai közösségben, úgy vélte, hogy az iskolában hanyagul dolgoznak, és súlyos bűnt követtek el az egyház ellen, mert az éneklés az egyházban minden tanító erkölcsi-vallási kötelessége (ebből egyértelműen kiderül, hogy egyik iskolában sem volt képzett énektanár – a szerző megjegyz.).
1905-ben és 1906-ben a (későbbi) Péter király utca 22-es szám alatt épült fel a faluban a 4. és az 5. számú iskola épülete. A sorrendben hatodik iskolaépület 1933-ban (a Szent Száva utca 14-es száma alatt, az óvodával szemben) épült, itt a tanítás 1935/36-os tanévben kezdődött. Az új épületben két korszerűen felszerelt tanterem és tanítói lakás kapott helyet. Ami pedig a diákok és óvodások számát illeti, az 1933/34-es tanévben Nádalján összesen 441 diákot írattak iskolába, közülük tanításra csak 185 lány és 182 fiú járt, a többi diákot ugyanis a rengeteg kimaradás miatt kizárták az iskolából. Az 1934/35-ös tanévben az iskolában három tanító, öt tanítónő, valamint három kisegítő dolgozott. Még egy érdekes adat az 1931-es évből: a faluban 2581 írástudó és 339 analfabéta élt.
Amikor 1912 októberében a faluba megérkeztek a hírek a szerb hadsereg győzelmeiről az első balkáni háborúban, a pap és a tanárok adománygyűjtést kezdeményeztek a sebesült szerb katonák számára, amit a politikai hatóságok gyanakvással figyeltek.
A szarajevói merénylet és az első világháború kitörése után Bácskában az elsők között tartóztatták le a nádaljai tanárokat, de hamarosan szabadon engedték őket.
1914 október elején elhunyt Dušan Petrović pap, aki közel 30 éven át szolgált Nádalján. A falusiak ünnepélyes temetést szerveztek. A gyászmisén énekeltek azok a tanárok is, akikkel korábban konfliktusa volt, mert közben rendezték a nézeteltéréseiket. Joszif Jankov tanár öngyilkosságot követett el 1916-ban a japán szamurájok módjára, néhány tanárt és az iskolaszék tagjait pedig behívták katonai szolgálatra, és a frontra küldték. Ezzel lezárult egy jelentős fejezet az iskola történetében, mivel a háború után a munkát lényegesen megváltozott körülmények között folytatták.
Az impériumváltást követően a nádaljai ortodox egyház fokozatosan elveszítette hatalmát az iskolák felett, a község pedig megerősítette jelenlétét. Az alsós diákok palatáblára írtak, amelyhez zsinegen kis szivacsot erősítettek. Számolni elsősorban gesztenyék, valamint bab segítségével tanultak. Az akkori (jugoszláv) hatóság 1929-től a négyosztályos elemi iskolai oktatást hatosztályosra bővítette, azzal, hogy az 1−4. osztályosok elemi iskolába, az 5. és 6. osztályos diákok pedig ún. népiskolába jártak. A két világháború között az iskola legfőbb szerve az Iskolaszék volt, melynek tagjait a község határozta meg. Innentől ez a testület felügyelte az iskola anyagi eszközeit, és foglalkozott a káderügyi kérdésekkel. 1936-ban a nádaljai népiskolában tanított többek között Miloš Petrović, Dušan Bukinac, Toša Bakain, Rada Nedić és Danilo Bukinac. Ugyanakkor az iskolaszék határozatot hozott, hogy Silvija Gribl és Milica Popović 150 dinár lakhatási támogatást kap, amíg a község nem rendez számukra szolgálati lakást. Külön kiemelhető, hogy a ’30-as években minden tanító bekapcsolódott a falu kulturális, társadalmi és sportéletébe. Az iskolai tevékenység mellett pedig részt vettek az olvasótermi munkában, bekapcsolódtak az énekkar, az amatőr színjátszás, a Vöröskereszt munkájába, továbbá az iskolai előadások szervezésébe is.
A második világháborút követően csökkent létszámmal és tanári karral, de újraindult a négyosztályos elemi iskola és az óvoda. Az igazgató Vida Vuković négy tanítóval és egy óvónővel dolgozott. 1947-től az igazgató Ljubomir Ćosić osztálytanító lett, aki nagy focirajongóként mindent megtett azért, hogy Nádalján stadion épüljön. Miután 1952-ben nyugdíjba vonult, az igazgató Radoslav J. Subić osztálytanító lett, aki visszaállította a népiskolát, ami az 1952/53-as tanévtől újraindult. Subić a meglévő 5. és 6. osztály mellé 7. osztályt is nyitott, a négy tanító mellé négy tanárt is alkalmazott. Az iskolák épületei eléggé elhanyagolt állapotban voltak, de pénz híján csak ideiglenes megoldásokat, javításokat végeztek. Az 1953/54-es tanévben két újabb tanítói lakás épült, ami annyit jelentett, hogy az épületben újabb két tantermet alakítottak ki, és bevezeték a nyolcosztályos oktatást. A következő évben némileg sikerült a többi iskolaépületet is tatarozni, és biztosítani az alapvető oktatási feltételeket. Az iskola az 1959/60-as tanévtől vette fel Žarko Zrenjanin-Uča néphős nevét, 1963-tól bevezetik a kötelező köpenyviselést a diákok számára, 1966-tól pedig jelentősen javul az iskolák felszereltsége. 1973-ban a főépület udvarában kiépül a sportpálya, amivel jelentősen javultak a testnevelés tárgyhoz kapcsolódó feltételek.
Az iskola bővítésére 1980-ban került sor, miután a mellette lévő régi épületet lebontották. Területe jelenleg 4440 négyzetméter, ebből maga az épület 1711 négyzetméteres. Az utóbbi 10 évben a tanulók száma átlagosan 170 körül alakul, akik kilenc tanteremben tanulnak.
Szöveg: Paraczky László
Felhasznált irodalom:
1. Dr. Radoslav J. Subić: Obrazovanje i vaspitanje u opštini Srbobran 1703−1983, 1985, OOUR Štamparija, Novi Sad.
2. Miodrag Miković: Nadalj, 1934, Nadalj.
3. N. Turajlić: Lepše učionice u drugom polugodištu, Dnevnik, 2005, december.
4. Milenko Genčić: Šajkaška škola u pustari, 1987. november 11.
Megjegyzés: A cikk a szenttamas.rs hírportál Javni objekti u Srbobranu – Középületek Szenttamáson elnevezésű községi projektum keretében készült 2025 novemberében. A szöveg és a fotók bármilyen egyéb jellegű felhasználásához a szerző jóváhagyására van szükség.
dec 02, 2025 09:58 de.
