Szenttamáson minden nyáron szólt a lakodalmas muzsika
A Közép-bácskai Szenttamás az 1960-as, ’70-es és ’80-as években úgymond „virágzott“. A helyiek főleg mezőgazdasággal foglalkoztak, de a hatalmas Elan mezőgazdasági vállalat munkaegységeiben dolgozók is szépen gyarapodtak, így megengedhették a nagy létszámú, hosszú előkészületekkel, bőséges vendégvárással járó lakodalmakat. Sok fiatal élt (akkor) a településen, így nyaranta több tíz lakodalmat ültek.
Nesebik Erzsébet szenttamási lakos elmondta, a lakodalom előtt 2-3 nappal kezdődött a tésztakészítés, amit a közeli rokonok és szomszédasszonyok gyúrtak a finom tyúkhúsleveshez. Időközben a menyasszonyos és a vőlegényes háznál összegyűjtötték mindazt, amire szükség van a lakodalomban. A mulatságokat főleg júliusban és augusztusban tartották, így az esküvő előtt pár hónappal, legtöbbször már húsvét után rendbe szedték a házat és az udvart. Nagymeszelést és -takarítást tartottak, bemeszelték a szobákat, a konyhát, befestették az ajtókat és ablakokat. Az udvarban helyet készítettek a lakodalmas sátornak, a kerítéseket és egyebet, ami láb alatt volt szétszedték. Disznókat és tyúkokat neveltek, egy külön ólat pedig kitakarítottak a „hozott“ baromfinak.
− A lakodalmi készülődés hivatalosan a tészta gyúrásával kezdődött. Általában 5-6 asszony jött össze a háznál, akik egész nap gyúrtak, a tésztát kézzel cérnaszál vastagságúra vágták, majd vászonabroszra, vagy lepedőre terítették, és így száradt pár napig. Utána dobozba szedték, és ez került a lakodalmi húslevesbe. A gyúrást pár nappal később a kalácssütés követte. Az ügyes háziasszonyok csapata vendégváró kalácsot sütött, főleg aprósüteményeket, amelyek a hűtőszekrényben több napig is elálltak. Ezzel várták a lakodalomba érkező násznépet és kínálták meg a ház előtt bámészkodókat. Szenttamáson külön divat volt a fonott (köznyelven: fonatos) lakodalmas kalács készítése, ami egy nappal az esküvő előtt történt. Olyankor az asszonyok Lazo bácsi pékségébe mentek, ahol annyi kalácsot gyúrtak, amennyit a két háznál rendeltek. Ehhez mindig a menyasszony és a vőlegény családja biztosította a lisztet, cukrot, sót, a pék pedig a lakodalom napjának hajnalán kisütötte. A fonott kalácsot borosüveg nyakába akasztva vitték a lakodalmas menetben, és egy-egy darabot ajándékoztak belőle a templom előtt állóknak és a járókelőknek – sorolta Erzsébet, aki közben elmesélte, hogy pénteken, vagyis a lakodalmom előtti napon délután indult a baromfi és a disznóvágás.
− A főszakács általában ott volt a böllérek mellett és diktálta, hogy mennyi darált hús kell fasírtnak, hány szelet pecsenyének, stb. A rántott hús akkoriban nem volt népszerű, de előfordult, hogy amikor több vidéki vendég érkezett, számukra másnap sertéspörköltet főztek ebédre. A távolabbról, vagy külföldről érkezett vendégek általában a kiürített szobákban aludtak, és ide rakták a lakodalom napján este hozott tortákat, továbbá a nászajándékokat is. Visszatérve a húsleveshez, szokás volt, hogy a meghívott családok pár nappal előbb egy pár tyúkot ajándékoznak a vendéglátó háznak. Nagy üstökben ezekből készült a finom, májgombócos húsleves. A tyúkot mindig egészben főztük meg, majd amikor kivettük, szétszedtük, kicsit megpirítottuk, majd a főtt-sült pecsenyét a leves utáni első fogásként főtt rizzsel tálaltuk. Ez mellé a pincérek főtt tojással töltött fasírtot szolgáltak fel, egészben, amiből a vendég akkorát vágott magának, amekkorát akart. Ezután a sült sertéspecsenye következett, mellé főtt burgonyát, kompótot, vagy reszelt káposztát kínáltak. A vőlegény és a menyasszony egész este egy tányérból evett, ami szinte minden alkalommal humorosra sikeredett, hiszen egyikük kötelezően bal kézzel evett. A vacsora után egy-két órával hozták a tortákat. Ami az éjfél utáni tálalást, más néven hajnali terítést illeti, a legtöbb helyen sertéspörkölt, (ritkábban birkapörkölt) készült, tészta nélkül, vagy töltött káposztát főztek. Megjegyzem, hajnalban megmelegítették a maradék pecsenyehúst és a pincérek azt is visszahozták. Hogy mit ittak? A sör nem volt annyira divatban, inkább bort, fröccsöt és házipálinkát fogyasztottak, a nők és az asszonyok pedig házi likőrt, és szódavízzel kevert szörpöt. Később, amikor már kapható volt gyári üdítő (kisebb üvegekben), akkor azt ittak. Annyi biztos, hogy lakodalomból senki se ment haza éhesen, szomjasan – mesélte mosolyogva Erzsébet.
Szenttamáson az ún. polgári esküvőt általában néhány héttel a lakodalom előtt az anyakönyvezetői hivatalban tartották. Erre az esküvőre a menyasszony és a vőlegény csinosan felöltözött. A ceremónián a násznagyokon kívül csak a szűkebb családi kör vett részt. A násznagyok általában a fiatalok keresztszülei, vagy azok gyermekei voltak. Ekkor már ismert volt a templomi esküvő és a lakodalom időpontja. A vőlegényes és a menyasszonyos háznál a már említett előkészületekből a fiatalok is kivették a részüket. A koszorús lányok általában 4-6-an voltak, néhol 10-12-en is, és mindkét szülői háznál fő feladatuk a nagy sátrak díszítése volt, bukszussal, kreppszalagokkal és virágokkal. A násznép minden tagja szalaggal díszített rozmaringot kapott (ezt is a koszorúsok készítették), a kiemelt vendégek (násznagyok, nagyszülők, szülők, testvérek, bérma- és keresztszülők) virágos, kisebb méretű melldíszt kaptak. A lakodalom napján érkező vendégek a koszorús pároktól az ingesdobozban, kiskosárban álló rozmaringért és a virágért önkéntes adományt adtak, az így összegyűlt pénzt pedig a lányok és a fiúk a menyasszonytánc alkalmával a táncot vezető násznagynak, ritkábban a menyasszonynak adták.
Szécsényi István (1944) elmesélte, hogy a háború után igen szegényes lakodalmakat tartottak a településen. Annak ellenére, hogy sok család nehéz körülmények között élt, mindent beeladtak, hogy az ünnepi lakodalmas hagyományokat megőrizzék és továbbadják.
− Egy héttel a lakodalom előtt tartottuk meg a polgári esküvőt, amelyen csak a násznagyok és a család vett részt. Az esküvő napján a templomba, onnan pedig a fényképészhez mentünk. Mindent, tehát a sátort, a bölléreket, a szakácsokat, pincért, zenészeket időben, hónapokkal előbb le kellett foglalni, mert egy-egy hétvégén több esküvőt is tartottak a faluban. A szakácsnőknek, pincéreknek, zenészeknek, és persze a sátornak is megvolt az évi beosztása, hogy hol és mikor lesz a lakodalom. A másik dolog, az ún. hívogató, vagyis a násznép meghívása volt. Az ’50-es és a ’60-as években ezt a jegyespár személyesen végezte, később divatba jöttek a nyomtatott meghívók, egy-egy idézettel, versikével. Ezeket a jegyespár mellett már a szülők hordták szét a rokonoknak, barátoknak. Az, hogy mekkora volt egy-egy lakodalom, hány személyt hívtak meg, általában a család anyagi helyzetétől függött, de ilyenkorra azért a szülők igyekeztek annyi pénzt összegyűjteni, hogy minél többen legyenek és mindenki jól érezze magát. A lakodalom minden alkalommal addig tartott, amíg volt vendég. Nem küldtek haza soha senkit, nem volt záróra. Általában reggelig mulatott a nép, sőt, néha három napig is. Szombaton összejöttünk, mulattunk, vasárnap volt az esküvő, hétfőn pedig zeneszó mellett szedtük szét a sátrat. De csak azért szedtük szét, mert jöttek érte és vitték a következő helyre – magyarázta István.
Közben kitérőt tartunk, hiszen a szenttamási lakodalmakat többszöri és általában hosszas gyaloglás jellemezte. A zenészek először a násznagyért mentek, majd a koszorúsokért, így sokszor a település egyik részéről a másikig gyalogoltak. Miután összejött a társaság, a vőlegényes háztól indultak a menyasszonyért, onnan az immár közös, hosszú menet gyalog vonult a templomba és vissza a vőlegényes házhoz, hiszen az esküvő után a menyasszony már nem ment haza. Zeneszó kísérte a menetet az esküvőre, így útközben hangosan mulattak, táncoltak, énekeltek. Szenttamáson nem igazán volt divatban a vőfény, a kikérést általában a násznagy bonyolította le. A folyamat néha túl komolyra, máskor viccesre sikeredett, a kikérés folyamata íratlan szabály volt, és hagyományként tiszteletben tartották. A menyasszony (a másik háznál a vőlegény) köszönetet mondott a szülőknek, nagyszülőknek, hogy felnevelték, támogatták. Innentől elhagyja a szülői házat, új életet kezd a párjával. Többször egy-egy alkalmi vers is elhangzott, a sírást pedig a Tarts formát, muzsikus! váltotta fel. Az esküvő napján és az est folyamán a násznagy töltötte be a házigazda szerepét, ő vezette a menyasszonytáncot is.
− Szép visszaemlékezni az éjfél utáni újpár látogatásra. A menyasszony menyecskeruhába, a vőlegény pedig újembernek öltözött. A menyecskeruha általában piros színű volt, fehér, hímzett köténnyel, hozzá piros papucs, piros szandál vagy cipő járt. Asztaltól asztalig vitték az édespálinkát és a szemes csokit, cukorkát a sátorban. A hosszú és boldog házaséletre mindenkinek kötelező volt inni egy pohárka vagy egy korty alkoholt, venni a csokiból vagy cukorkából, cserébe a násznép pénzt tett a menyasszony kosarába, vagy a fehér hímzett kötőbe − mesélte István.
A kérdésre, hogy lakodalomra milyen ajándékot kapott az ifjú pár elmondta, hogy minden család vett valamit emlékbe. A ’60-as és ’70-es években a boros- és pálinkáspohár-készletek voltak divatban, később az ebédlőszervíz-készletek, de emellett a háztartásban használatos eszközöket, edényeket, porszívót, vasalót, takarót stb. is vittek ajándékba. A nászajándék mindig értékesebb dolog volt, például villanytűzhely, hűtőszekrény, tévékészülék.
Miközben szorgalmasan jegyzetelek, kortyoljuk a bodzaszörpöt, beszélgetőtársam mélyet sóhajtott, majd elmosolyogta magát, mint amikor az embernek gondolatai között kutatva hirtelen eszébe jut valami.
− Az jutott eszembe, hogy milyen szép világ volt akkor. Sokat és keményen dolgoztunk, de amikor lehetőség volt rá, megadtuk a módját, és mulattunk, táncoltunk. A násznép fele mindenhol fiatalokból állt, akik szinte állandóan táncoltak. Tangót, keringőt, szteppet, raspát, kacsatáncot. Szenttamáson évtizedekig működött tánciskola, és szinte nem volt olyan fiatal, aki nem ismerte a klasszikus táncokat. Mára sajnos ez is kiment divatból. És lassan minden emlék elhalványul – mondta végezetül Szécsényi István.
Szöveg: Paraczky László
aug 25, 2025 09:33 de.
