Nincs, van, lesz kutyamenhely Szenttamáson?
Évek óta hatalmas problémát jelentenek Szenttamáson (is) a kóborkutyák okozta támadások és harapások. Évenként százezreket fizet a község kártérítés címén a kutyaharapásokért. Többször is felvetődött már a kutyamenhely létesítése, sőt, mondhatjuk, több évtizedes az elképzelés, azonban a kóborkutyák és -macskák problémáját a mai napig nem sikerült tartósan megoldani. Ideiglenes megoldásként egy vidéki vállalatot bízott meg a község a kóbor állatok begyűjtésével és elszállításával, azonban ez sem bizonyult a legjobb megoldásnak.
Négy-öt évvel ezelőtt egy állatbarát úgy döntött, saját maga szervezi meg a kóbor állatok begyűjtését, és azok elajándékozását. Később még egy személy vállalkozott erre. Az 1995-ben családjával Sisakról idetelepült Ljiljana Vukosavljević elmondta, családja magára vállalta a kicsapott kutyák és macskák befogadását. Jelenleg 49 kutyája és 27 macskája van: ‒ Először albérletben laktunk, később megvásároltuk ezt a családi házat a városközpontban, rendbeszedtük, és itt van az otthonunk a befogadott állatokkal együtt. A kóborkutyák és -macskák 70-80 százaléka a szó szoros értelmében betegen kerül hozzánk. Vagy az autó ütötte el őket, vagy kölyökkutyaként, kölyökmacskaként tették ki őket az utcára, és elég sok idő kell, mire rendbejönnek. Szerencsére a család nagy állatbarát, a férjem is sokat segít ellátásukban. Az internet és közösségi portáloknak köszönhetően híre ment az udvarunkban lévő ideiglenes menhelynek, és sokan segítenek. Ki hogyan tud. Nyitottunk folyószámlát, és külföldről is érkezik némi támogatás. Az állaszerető emberek elsősorban anyagiakkal, kutya- és macskatáppal támogatnak, de a helyi pékségből is kapunk néhány zsák száraz kenyeret. Sokszor viszont a saját jövedelmükből, a férjem fizetéséből vásároljuk az ennivalót. Az udvarból már több kutyát és macskát örökbe fogadtak, ennek ellenére számuk szinte sosem csökken. Az örökbefogadást egyébként nehezítik (pláne külföldön) az idevágó szabályok és törvények, nem beszélve az állatorvosi költségekről. Tudni kell, hogy minden befogadott állatot a gyógyítás mellett féregteleníteni, ivartalanítani kell, ami pluszköltséggel jár, ugyanis beteg állatot senki sem fogad örökbe. Jelen pillanatban is közel 80 ezer dináros tartozásunk van az állatorvosnak, és fogalmunk sincs, hogy ezt mikor sikerül tisztázni. Amint egy kis pénz érkezik a számlára, azonnal utaljuk az állatorvosnak, vagy vesszük a kutyatápot – mondta beszélgetőtársunk. Hozzátette (és ez szemmel is látható volt), az állatok tiszták, rendezettek, be vannak oltva, mikrochippel ellátva, de ennek ellenére nehéz új gazdit, otthont találni számukra. Olyan tapasztalata van, hogy az örökbefogadók inkább a törzskönyvezett és fajkutyák mellett döntenek, vagyis az ún. keverékkutyák iránt gyér az érdeklődés. Pedig, mint mondja, a keverékkutyák sokkal ellenálóbbak a betegségekkel szemben, kisebb igényűek, és nincs velük különösebb baj, sőt sok esetben jobb házőrzőnek bizonyulnak a fajkutyánál: ‒ A közösségi portáloknak köszönhetően sok kutyus és cica gazdára talált. Főleg Belgrádba és Újvidékre, de külföldre, Szlovéniába, Ausztriába és Németországba is vittek már tőlünk kutyákat. Az új tulajdonosok később fotókat is küldenek róluk, hogy meggyőződjünk, jó helyre kerültek – mondta Ljiljana. Megjegyezte, az EU tagországaiba azért nehéz kivinni a kutyákat, mert kötelező az ún. titer-vizsgálat, ami eléggé hosszadalmas és költséges. Ezért az ottani állabarátok inkább elállnak a befogadástól: ‒ Ez egy olyan (humanitárius) foglalkozás, ahol nincs munkaidő, nincs szabadnap és ünnep. A kutyákat folyamatosan felügyelni kell, tisztítani utánuk, etetni, itatni kell őket. Szinte minden éjszaka 3-4 óráig fent vagyok, és figyelem, nehogy ugassanak, mert a szomszédok nem tudnak aludni. Napközben, amikor a férjem vagy a család besegít, akkor rohannom kell főzni, bevásárolni, takarítani, vagyis ellátni a háztartást – magyarázta az állatbarát.
A kérdésre, hogy a szomszédokkal hogy jön ki a kutyák miatt, Ljiljana elmondta, nagyon sok a feljelentés, és volt olyan nap, hogy három különböző felügyelőség is kijött: ‒ Panaszkodnak a szomszédok, hogy bűz van, éjszaka ugatnak a kutyák és nem tudnak pihenni, de a kommunális és állatorvosi felügyelőség rájött, hogy ez nem éppen így van. Igaz, néha ugatnak a kutyák, de megszokták, hogy csendben kell lenniük. Főleg a hétvégék a kritikusak, amikor a fiatalok éjszaka mennek hazafelé a városból, és kiabálnak, zajt csapnak. Olyankor nagyon oda kell figyelni, hogy ne ugassanak a kutyák, mert ha egy is elvakkantja magát, a többi is ugatni fog – panaszkodott beszélgetőtársunk. Hozzátette, a családnak nagyon nagy segítséget jelent 100- 200 dinár is, vagy akár egy zsák szikkadt kenyér. Elmondta még, hogy a minap járt náluk az egyik hazai rockegyüttes menedzsere, aki hozott néhány zsák kutyatápot, egy aleksadrovaci cég pedig havonta 10-15 kutya és macska ivartalanításának költségét állja.
Turián is van „ideiglenes befogadóállomás”
Vera Matić Turián a falu végén vásárolt házban jelenleg 46 kutyát és 19 cicát ápol. Itt már a körülmények másmilyenek, mint Ljiljanáéknál, ugyanis a turiai udvar eléggé kicsi, a kutyákat pedig három, dróttal körülkerített részbe osztották. Itt vannak a kutyaházak is.
‒ Szenttamáson albérletben laktunk a lányommal a város központjában lévő csendes utcában. Több alkalommal láttam, hogy az árokban, út mellett kölykedzett le a kutya, nem volt szívem otthagyni, és hazavittem. Így kezdődött a kutyák és macskák hazavitele és befogadása két évvel ezelőtt. Számuk nagyon gyorsan szaporodott, sokszor arra ébredtem, hogy a kapun és a kerítésen betettek egy-egy beteg vagy hasas állatot az udvarunkba. Nem fizettünk albérletet, ugyanis a régi ház az egyik ismert szenttamási gyermekorvos szüleié volt, és ő azt mondta, nem kell fizetni, viszont az állatok etetése pénzbe került. Ráadásul a szomszédok petíciót fogalmaztak meg, hogy a bűz és a zaj miatt mielőbb el kell távolítani a kutyákat az udvarból. Innentől kezdve indult meg a szekér a lejtőn. Kijött a felügyelőség, és elrendelték, hogy az összes állatot fertőtleníteni, féregteleníteni kell, továbbá beoltani és mikrochippel ellátni. Az viszont senkit sem érdekelt, hogy honnak kerültek hozzám ezek az állatok, és hogy a település utcáin már nincsennek kóbor kutyák – magyarázta Vera. Rámutatott, akkor úgy érezte, hogy joga van kezdeményezésének támogatására, hiszen biztonságosabbak lettek az utcák, ami miatt, ha csak részben is, de a községnek valamiképpen támogatni kellene az ilyen kezdeményezést. Kérése az önkormányzatnál megértésre talált, de közben azt az ajánlatot kapta, hogy a kutyákkal mielőbb ki kell költöznie a központból, a település szélére, mert a kutyák ilyen jellegű tartása a zaj és a bűz miatt nem engedélyezett: ‒ A hely, amit a község akkor ajánlott, a tuki városrész szélén, a mostani faiskola végében található. Ez egy olyan elhanyagolt fákkal benőtt, bozótos terület, ahol a kutyák éjjel-nappal felügyelet nélkül lennének. Ez pedig azt jelenti, hogy bárki megmérgezheti őket, vagy a kerítés alatt lyukat kaparnak és elmenekülnek, egyszerűbben fogalmazva visszakerülnek az utcákra. Itt nincs semmilyen épület, a vezetékes vizet is ide kellene vezetni, nincsenek kutyaházak, árnyékoló, egyszóval semmi sincs. A kutyaházaktól kezdve a kerítés rendbetételéig és persze az ehhez szükséges anyag megvásárlásáig minden költség rám hárult volna, nem beszélve arról, hogy a szemetet is nekem kellett volna elszállítanom. Kimentük egy építkezési vállakozóval, aki megnézte a helyet, és azt mondta, az anyag és a munkaerő minimum 3 ezer euróba kerülne. De ez akkor is csak ideiglenes menhely lenne/maradna. Ráadásul kerékpáron és kiskocsiban minden nap gyalog kellene tolni a kutyatápot a városból. A kislányommal ketten nem mertünk ilyesmit bevállalni. Végül felmerült a gondolat, hogy saját házat vegyünk, nagyobb udvarral, ahol a kutyáknak és cicáknak tudnánk ideiglenes otthont adni. Megnéztünk vagy 50 házat, de amikor megtudták, hogy mi a szándékom, a tulajdonosok és a szomszédok azonnal megemelték az ingatlan árát, hiszen senki sem akar olyan ház mellett lakni, ahol átlagban 50 kutya és 30 cica él. Végül Turián, közel a falu végéhez sikerült venni egy régi házat, és egy ideiglenes menhelyet kialakítani. Az egyik jó barátom segítségével lefoglalóztuk a házat, megjavítottuk a kerítést, és az udvarban kialakítottunk három különálló részt a kutyáknak. A cicák a házban vannak, tehát elkülönítve. Innentől kezdve azonban pokollá változott az életünk. A falubeliek és a szomszédok ugyanis folyamatosan tiltakoznak, petíciókat indítottak, fenyegetnek, petárdákat dobálnak az udvarba, vagyis mindent elkövetnek annak érdekében, hogy mielőbb felszámoljuk ezt az ideiglenes menhelyet. Az egész hercehurca lassan kikezdte az egészségemet és az idegeimet is. Nem alszom, mert éjszakánként folyamatosan felügyelni kell a kutyákat, hogy ne ugassanak, ami ugye nagyon nehéz, mert ha egy elvakkantja magát, a többi negyven is ugatni fog. A kislányom iskolába jár, nincs senki, aki segítene, legalább annyira, hogy elmenjek az orvoshoz. Még a boltba sem tudok menni, mert nem merem magukra hagyni az állatokat. Nagyon félek, és nem tudom, mitévő legyek. Nekem nincs internetem, nem tudok segítséget kérni a közösségi portálokon, mert folyószámlám sincs. Az állatokat viszont nem engedhetem ki az utcára, mert megszakadna a szívem, ha csak egynek is valamilyen baja esne ‒ mondja Vera, miközben arcán patakokban folyik a könnye. Megállítom a diktafont. Várok, amíg egy kicsit megnyugszik. Közben meg már az ötödik cica kapaszkodik az ölembe, kettő a fényképezőgép táskára feküdt, a többi pedig az ablakban ülve élvezi az őszi, lemenő nap melegét. Valahogy úgy érzem, ez egy olyan pillanat, amikor az újságírónak is elfogy a kérdeznivalója. Nem tudni, mi az erősebb: az értelem vagy az érzelem, a kicsapott, és itt otthonra lelt állatok iránt. Elköszönök Verától, és az „arany középutat” választom. Egy olyan személytől kérek magyarázatot, aki több évtizede küzd az állatok jogaiért, és egy állatmenhely kiépítéséért Szenttamáson.
A nádaljai Svetlana Djordjin, a Bak Állatvédő Egyesület elnöke régi ismerősként fogad. Ismerős előtte a szenttamási kutyák és macskák „elhelyezésének” kérdése, és mint mondja, az ötlet ideiglenes megoldásnak nem rossz, viszont hosszútávon nem kivitelezhető. Már csak azért sem, mert amíg Ljiljanának van segítsége az állatok gondozásánál (a férje és a fia mindennap besegítenek), közösségi portált működtet stb., Verának nincs segítsége, mindent egyedül csinál, nincs elérhetősége és internetkapcsolata sem, tehát nem tud neki senki segíteni:
‒ Mindkét személy pozitívan gondolkodik, de azért különbséget kell tenni a két hely között. Ljiljana udvara tiszta és rendezett, rendszeresen takarítják, az állatok pedig szabadon vannak, tiszták, féregtelenítve és oltva vannak, míg Vera esetében teljesen más a helyzet. Ljiljana kutyái nem ugatnak állandóan, Turián viszont csaknem folyamatos a hangzavar, a kutyák be vannak kerítve, nem eléggé biztonságos az udvari kerítés, érződik a bűz. Mindebből pedig az a tanulság, hogy bárki közülünk lehet igazi állatbarát és humánus ember, és fogadhatunk be állatokat, de csak annyit, amennyit önerőből el tudunk látni és tartani – magyarázta beszélgetőtársunk. Emlékezetett arra, hogy a törvény értelmében 2012-ig minden szerbiai községben ki kellett volna épülni az állatmenhelynek. Mivel (legtöbbször) eszközök hiányára hivatkozva nem történt előrehaladás, a határidőt három évvel meghosszabbították. Viszont lassan már 2017 is véget ér, és még mindig nincs előrehaladás. Talán ez a fő oka annak, hogy az emberek ún. magán befogadóállomást létesítettek: ‒ Viszont tudni kell, hogy ezeknek a kezdeményezéseknek teljesíteniük kell ugyanazokat a feltételeket, amit a törvény az állami vagyis községi állatmenhelyek esetében előír. Ezeket a helyeket hivatalosan regisztrálni kell, biztosítani az állatok számára előlátott feltételeket, a rendszeres élelmezést, a hang- és hőszigetelést, állatorvosi ellenőrzést stb. Ez pedig egyik itteni ideiglenes befogadóhelyről sem mondható el. A törvény csak a hivatalosan regisztrált vagyis a jogi személyeket ismeri el, akár egyesület akár más szervezet formájában. Tehát ez irányba kellene lépni először, és utána akár a községtől, akár más hivatalos szervezettől lehet támogatást, segítséget igényelni. Ezt főleg Vera figyelmébe ajánlom, akinek már van saját háza és udvara, és biztos vagyok abban, hogy kapna segítséget. Magyarán, ha az ember belemegy egy ilyen menhely létesítésébe, pontosan meg kell határoznia, hogy mit akar és felmérni azt, milyen lehetőségei vannak, mert itt nem elegendő az állatok iránti szeretet. Állatbarátként nem elegendő bízni abban, hogy majd egyszer valaki segít. Mert mi lesz akkor, ha senki sem segít? – tette fel a kérdést Svetlana. Mint mondta, az egyesületben többször beszélgettek a témáról, és mindannyian arra az álláspontra helyezkedtek, hogy regisztráció nélkül nem érdemes belevágni egy ilyen merész, állatmentési vállalkozásba: ‒ Ami viszont a szenttamási menhely kiépítését illeti, értesüléseim szerint már kijelölték az erre előlátott telket, viszont huzavona van, mert tulajdonjogi kérdések merültek fel, melyeket meg kell oldani. Ez a hely elég közel van Nádaljához, és szerintem sokkal előnyösebb, mint a Bácsfeketegy felé vezető út mellett, a szeméttelep közelében lévő telek. Őszintén remélem, hogy a község megtalálja a módját az állatmenhely mielőbbi kiépítésének, ugyanis tudomásom szerint erre a célra az idei költségvetésből már különítettek el eszközöket (mintegy 800 ezer dinárt – a szerző megjegyz.). A nádaljai hely azért is előnyősebb, mert itt már vannak kiépítve bizonyos épületek, amelyeket némi tatarozással rendbe lehet tenni, és megfelelnek az állatmenhely követelményeknek – mondta a BAK Állatvédő Egyesület elnöke.
Paraczky László
