Lezajlott a 17. Szenttamási Hagyományos Aratás
A szenttamási Hagyományápolók Klubja az idén július 6-án immár 17. alkalommal szervezte meg a hagyományos aratást és a munkafolyamattal együtt járó étkezési szokások, felszerelések bemutatását. A résztvevő csapatok a kora reggeli órákban az egyesület begluki helyisége előtt gyülekeztek, ahonnan népviseletbe ölözve, gyalogosan, és vidám hangulatban vonultak a rendezvény helyszínére, a becsei úton lévő takarmánykeverő udvarába. A hagyományos aratás bemutatója a létesítménnyel szembeni búzatáblán zajlott.
Az egybegyűlteket először Zoran Mladenović, a község polgármestere köszöntötte, aki rövid felszólalásában elmondta, hogy a szenttamási hagyományos aratás bemutatása immár nemcsak kulturális jellegű rendezvénynek számít, hanem a tartomány területésről érkezett csapatok közötti barátság és együttműködés további ápolását, elmélyítését is jelenti.
A tiszakálmánfalvi Árvakalászok nevű aratócsapat már ötödik alkalommal vett részt a szenttamási aratáson. Mátyás Ágnes, a csoportvezető elmondta, hogy a faluban ugyan nem tartanak hagyományos aratást, de a céljuk, hogy a vajdasági egyesületekkel együtt tiszteljék egymás hagyományait, és ez a szenttamási aratóünnepségen kívül a kézimunka-egyesületek eddigi jó együttműködésében is megvalósult: – Már tudjuk, melyek azok a követelmények, amelyeknek eleget kell tennünk, hogy egyáltalán részt tudjunk venni a hagyományos aratást bemutató rendezvényen. Két igen fontos dologra kell odafigyelnünk, a hagyományos öltözékre és az aratóreggelire. A reggelit és az ebédet illetően pontosan olyan ételeket hoztunk, amelyeket valamikor az őseink ettek. Ugyanakkor nagyon fontosak az apróbb részletek is, mert pl. a sót kizárólag fából készült sótartóban szabad kitenni, de a tányérok is alumíniumból vagy egyszerű bádogból készültek, hogy a mezőre való szállítás közben ne törjenek össze. A pálinka elmaradhatatlan része volt az aratásnak, a munka kezdete előtt szinte kötelező volt meghúzni a fityókát, amelybe az üvegből átöntötték a kisüstit. A mi tájegységünkön a sült és a házi szalonna, a főtt tojás, a burgonya, a paradicsom, a paprika, az uborka és természetesen a kenyér volt a fő eledel.
Bátori Ferenc, a tiszakálmánfalvi csapat kaszása szerint a jól kikalapált kasza mellett aratáskor a sarlót is használták, azzal szedték össze a levágott gabonát. Mint mondta, a kasza élesítésére szánt kaszakövet ökörszarvból készült tokmányban a derekukra kötve vitték a férfiak: – Gyermekkoromban aratáskor mindig a felnőttek között voltam, de kaszálni csak itt Szenttamáson kezdtem el néhány évvel ezelőtt. Itt tanultam meg például azt, hogy nem mindegy, hogyan van a kasza a nyele beállítva, hiszen a penge teljesen másképen áll, ha lucernát, füvet vagy éppen búzát vágunk. Nagyon bízom benne, hogy ebből a szép hagyományból valamennyit azért mégis sikerül átmentenünk az utókor számára.
– A temerini Kertbarátkör föbb tevékenysége a mezőgazdaságon kívül az itteni hagyományok megőrzése, az ökölógia és a gasztronómia – hallottuk Snajder Sándortól, a Kertbarátkör elnökétől: – Ezzel összhangban igyekszünk minden hagyományápolási rendezvényen ott lenni, és így jutottunk el az idén Szenttamásra is. Az aratócsapatban kilencen vagyunk, azaz két csapat mutatja be azt, hogy Temerinben 70-80 évvel ezelőtt hogyan folyt a kenyérgabona aratása. Igyekszünk bemutatni az akkori terítéket is, amikor szalonna, hagyma, üres pogácsa, aludtej és kenyér került a szalmából készült „asztalra”. Ugyanakkor a pálinkásüveget az őseink beleásták a földbe úgy, hogy csak az üveg teteje látszott ki, így a pálinka egész nap hideg maradt, ha pedig inni akartak, akkor egy szalmaszálon keresztül kortyoltak belőle. Emellett az akkori öltözéket is hűen áthoztuk, a fehér bőgatya és ing, a lajbi és a szalmakalap az, ami jellemezte egykor az aratók ruházatát.
A zentagunarasi Mag Hagyományápoló csoport egyik tagja, Bús Irén elmondta, hogy ők már állandó résztvevői a szenttamási hagyományos aratási bemutatónak. Eddig folyamatosan két csapattal neveztek be, idén azonban betegség miatt csak az egyik csapat jutott el az aratóünnepségre: – Egy kaszásunk van, egy marokverő meg egy kötöző, jómagam pedig az aratóreggeli és a hagyományos ebéd elkészítésével voltam megbízva. A mi vidékünkön régen az aratók reggelire szalonnát, héjában főtt krumplit, kolbászt, paradicsomot, paprikát és kovászos uborkát ettek házikenyérrel, ebédre pedig tarhonyás-kolbászos paprikást készítettem, ami úgy tűnik, ízlett is azoknak, akik megkóstolták. Akkoriban is szerették a kalácsot, már akinek futotta rá. A szegényebb aratók ebéd után főként tökös görhét ettek, és ebből is hoztunk egy kis kóstolót.
Haska Sándor, a szenttamási Aranycsapat kaszása már a legelső hagyományos aratóünnepségen is részt vett. Mint mondja, szívügyének tekinti az itteni magyarság hagyományainak további ápolását, és azok átadását a jövő nemzedékének. Tőle tudtuk meg, hogy a kézi aratásnak valamikor megvoltak a maga szabályai, és ezeket be kellett tartani ahhoz, hogy az emberek rendesen elvégezzék a munkát, és megkapják a munkáért járó bérüket: – Ez legtöbbször búza volt, mégpedig 100-120 kilogramm holdanként. Magyarán ez azt jelenti, hogy ha háromtagú volt az aratócsapat, és jó iramban dolgoztak, egy nap alatt egy hold búzát vágtak le, kötöttek be, és körösztöztek össze. Az aratáshoz szükséges felszerelés családi ereklyeként apáról fiúra szállt. Ide tartozott a kasza a nyéllel, a nagybőgő, vagyis a fából készült gereblye, a takaró, ami legtöbbször egyszerű vagy kiegyenesített rövid sarló volt, de tartozék volt még a kis üllő, üllővas, kalapács, néhány szög és egy darab huzal is. Az utóbbiakra azért volt szükség, hogy ha megrepedt a kaszanyél, a parcella végén azt ideiglenesen és azonnal meg tudták javítani. Minden attól függött, hogyan egyeztünk meg a gazdával – meséli Sanyi bácsi. – Vasárnap délután kiköltöztek az aratócsapatok a búzaföldhöz tartozó tanyára, és ott az üllőkön megkalapálták a kaszákat. Apró, de erős ütésekkel a pengét elvékonyították, míg az borotvaéles nem lett, így sokkal könnyebb volt az aratás. Ökörszarvból készült tokmányokban vitték magukon a kaszakövet, és amikor szükség mutatkozott rá, ezzel újraélesítették a pengét. Az aratók a földtulajdonossal a napszámmal kapcsolatban néha huzamosabb ideig is egyezkedtek. Ez kötelező volt, mert a csapat csak akkor járt jól, ha a reggelit és ebédet is kapott, illetve az elvégzett munkáért minél több búzát. Nem pénzért dolgoztunk akkor, hanem ennivalóért. Nagyon jó egyezségnek számított például, ha a háromtagú csapat egy 5 kilós cipót, egy kiló szalonnát és egy liter pálinkát, továbbá 100 kg búzát kapott holdanként. Ezt azt jelentette, hogy mind a hárman jóllaktunk, és több mint 30 kg búzát „kerestünk” egy nap alatt. Hajnali két órakor keltünk, és mentünk kötelet fonni. Azért ilyen korán, mert a búza éjszaka harmatos volt, és a szalma könnyebben sodródott. Kiszedtünk a földből egy-egy marék búzát, azt összesodortuk, az így kapott 10-12 csomó kötelet pedig elvittük a parcellák végére. Ez a munka reggel 6-7 óráig tartott, utána visszamentünk a tanyára kaszát kalapálni, az asszonyok pedig a reggelit készítették. Miután élesek lettek a kaszák, reggeliztünk, és délelőtt 9-10 órakor kezdünk el aratni, mert addig felszállt a harmat és a levágott búza nem feküdt rá a takaróra. A munka naplementéig tartott, azzal, hogy délután megálltunk ebédelni, az ételt legtöbbször kint a földön fogyasztottuk el. A tarlóra leterítettünk egy abroszt, körbeültük, ettünk, ittunk pálinkát és már arattunk is tovább, egészen naplementéig. Két rend búza ment egy sorra, ezekből készültek a kévék, melyeket sokszor már sötétben raktunk össze, a bőgővel pedig összehúztuk, ami lemaradt, és ezeket is belekötöttük a kévékbe. Néha már a hold is világított, mire a tanyára értünk, mosakodás után aludtunk néhány órát, majd újra keltünk, és ott folytattuk, ahol abbahagytuk.
Haska Sándor, a szenttamási Aranycsapat kaszása már a legelső hagyományos aratóünnepségen is részt vett. Mint mondja, szívügyének tekinti az itteni magyarság hagyományainak további ápolását, és azok átadását a jövő nemzedékének. Tőle tudtuk meg, hogy a kézi aratásnak valamikor megvoltak a maga szabályai, és ezeket be kellett tartani ahhoz, hogy az emberek rendesen elvégezzék a munkát, és megkapják a munkáért járó bérüket: – Ez legtöbbször búza volt, mégpedig 100-120 kilogramm holdanként. Magyarán ez azt jelenti, hogy ha háromtagú volt az aratócsapat, és jó iramban dolgoztak, egy nap alatt egy hold búzát vágtak le, kötöttek be, és körösztöztek össze. Az aratáshoz szükséges felszerelés családi ereklyeként apáról fiúra szállt. Ide tartozott a kasza a nyéllel, a nagybőgő, vagyis a fából készült gereblye, a takaró, ami legtöbbször egyszerű vagy kiegyenesített rövid sarló volt, de tartozék volt még a kis üllő, üllővas, kalapács, néhány szög és egy darab huzal is. Az utóbbiakra azért volt szükség, hogy ha megrepedt a kaszanyél, a parcella végén azt ideiglenesen és azonnal meg tudták javítani. Minden attól függött, hogyan egyeztünk meg a gazdával – meséli Sanyi bácsi. – Vasárnap délután kiköltöztek az aratócsapatok a búzaföldhöz tartozó tanyára, és ott az üllőkön megkalapálták a kaszákat. Apró, de erős ütésekkel a pengét elvékonyították, míg az borotvaéles nem lett, így sokkal könnyebb volt az aratás. Ökörszarvból készült tokmányokban vitték magukon a kaszakövet, és amikor szükség mutatkozott rá, ezzel újraélesítették a pengét. Az aratók a földtulajdonossal a napszámmal kapcsolatban néha huzamosabb ideig is egyezkedtek. Ez kötelező volt, mert a csapat csak akkor járt jól, ha a reggelit és ebédet is kapott, illetve az elvégzett munkáért minél több búzát. Nem pénzért dolgoztunk akkor, hanem ennivalóért. Nagyon jó egyezségnek számított például, ha a háromtagú csapat egy 5 kilós cipót, egy kiló szalonnát és egy liter pálinkát, továbbá 100 kg búzát kapott holdanként. Ezt azt jelentette, hogy mind a hárman jóllaktunk, és több mint 30 kg búzát „kerestünk” egy nap alatt. Hajnali két órakor keltünk, és mentünk kötelet fonni. Azért ilyen korán, mert a búza éjszaka harmatos volt, és a szalma könnyebben sodródott. Kiszedtünk a földből egy-egy marék búzát, azt összesodortuk, az így kapott 10-12 csomó kötelet pedig elvittük a parcellák végére. Ez a munka reggel 6-7 óráig tartott, utána visszamentünk a tanyára kaszát kalapálni, az asszonyok pedig a reggelit készítették. Miután élesek lettek a kaszák, reggeliztünk, és délelőtt 9-10 órakor kezdünk el aratni, mert addig felszállt a harmat és a levágott búza nem feküdt rá a takaróra. A munka naplementéig tartott, azzal, hogy délután megálltunk ebédelni, az ételt legtöbbször kint a földön fogyasztottuk el. A tarlóra leterítettünk egy abroszt, körbeültük, ettünk, ittunk pálinkát és már arattunk is tovább, egészen naplementéig. Két rend búza ment egy sorra, ezekből készültek a kévék, melyeket sokszor már sötétben raktunk össze, a bőgővel pedig összehúztuk, ami lemaradt, és ezeket is belekötöttük a kévékbe. Néha már a hold is világított, mire a tanyára értünk, mosakodás után aludtunk néhány órát, majd újra keltünk, és ott folytattuk, ahol abbahagytuk.
Haska Sándor, a szenttamási Aranycsapat kaszása már a legelső hagyományos aratóünnepségen is részt vett. Mint mondja, szívügyének tekinti az itteni magyarság hagyományainak további ápolását, és azok átadását a jövő nemzedékének. Tőle tudtuk meg, hogy a kézi aratásnak valamikor megvoltak a maga szabályai, és ezeket be kellett tartani ahhoz, hogy az emberek rendesen elvégezzék a munkát, és megkapják a munkáért járó bérüket: – Ez legtöbbször búza volt, mégpedig 100-120 kilogramm holdanként. Magyarán ez azt jelenti, hogy ha háromtagú volt az aratócsapat, és jó iramban dolgoztak, egy nap alatt egy hold búzát vágtak le, kötöttek be, és körösztöztek össze. Az aratáshoz szükséges felszerelés családi ereklyeként apáról fiúra szállt. Ide tartozott a kasza a nyéllel, a nagybőgő, vagyis a fából készült gereblye, a takaró, ami legtöbbször egyszerű vagy kiegyenesített rövid sarló volt, de tartozék volt még a kis üllő, üllővas, kalapács, néhány szög és egy darab huzal is. Az utóbbiakra azért volt szükség, hogy ha megrepedt a kaszanyél, a parcella végén azt ideiglenesen és azonnal meg tudták javítani. Minden attól függött, hogyan egyeztünk meg a gazdával – meséli Sanyi bácsi. – Vasárnap délután kiköltöztek az aratócsapatok a búzaföldhöz tartozó tanyára, és ott az üllőkön megkalapálták a kaszákat. Apró, de erős ütésekkel a pengét elvékonyították, míg az borotvaéles nem lett, így sokkal könnyebb volt az aratás. Ökörszarvból készült tokmányokban vitték magukon a kaszakövet, és amikor szükség mutatkozott rá, ezzel újraélesítették a pengét. Az aratók a földtulajdonossal a napszámmal kapcsolatban néha huzamosabb ideig is egyezkedtek. Ez kötelező volt, mert a csapat csak akkor járt jól, ha a reggelit és ebédet is kapott, illetve az elvégzett munkáért minél több búzát. Nem pénzért dolgoztunk akkor, hanem ennivalóért. Nagyon jó egyezségnek számított például, ha a háromtagú csapat egy 5 kilós cipót, egy kiló szalonnát és egy liter pálinkát, továbbá 100 kg búzát kapott holdanként. Ezt azt jelentette, hogy mind a hárman jóllaktunk, és több mint 30 kg búzát „kerestünk” egy nap alatt. Hajnali két órakor keltünk, és mentünk kötelet fonni. Azért ilyen korán, mert a búza éjszaka harmatos volt, és a szalma könnyebben sodródott. Kiszedtünk a földből egy-egy marék búzát, azt összesodortuk, az így kapott 10-12 csomó kötelet pedig elvittük a parcellák végére. Ez a munka reggel 6-7 óráig tartott, utána visszamentünk a tanyára kaszát kalapálni, az asszonyok pedig a reggelit készítették. Miután élesek lettek a kaszák, reggeliztünk, és délelőtt 9-10 órakor kezdünk el aratni, mert addig felszállt a harmat és a levágott búza nem feküdt rá a takaróra. A munka naplementéig tartott, azzal, hogy délután megálltunk ebédelni, az ételt legtöbbször kint a földön fogyasztottuk el. A tarlóra leterítettünk egy abroszt, körbeültük, ettünk, ittunk pálinkát és már arattunk is tovább, egészen naplementéig. Két rend búza ment egy sorra, ezekből készültek a kévék, melyeket sokszor már sötétben raktunk össze, a bőgővel pedig összehúztuk, ami lemaradt, és ezeket is belekötöttük a kévékbe. Néha már a hold is világított, mire a tanyára értünk, mosakodás után aludtunk néhány órát, majd újra keltünk, és ott folytattuk, ahol abbahagytuk.
A bemutató és versenyjellegű rendezvények után az új búzából készült kenyér megáldása következett, a ceremóniát Szarvas Péter, római katolikus plébános és Aleksej Blanuša, a helyi pravoszláv egyház plébánosa végezte el. A közös ebéd után a rendezvény vidám hangulatban a késő délutáni órákig folytatódott, a talpalávalóról pedig a helyi Csillagfény zenekar tagjai gondosodtak.
Az idei rendezvényt értékelve a szenttamási Hagyományápolók egyesületének elnöke, Teleki Zoltán hírportálunknak nyilatkozva többek között elmondta, hogy az idei hagyományos aratóünnepségen sajnos csak kilenc csapat vett részt: – Ennek egyik oka az, hogy a mai napon Vajdaságban még két helyen tartottak hasonló jellegű rendezvényt, a másik pedig sajnos a nehéz gazdasági helyzet. Zentagunarasi, moholi, zentai, budiszavai és temerini csapatok érkeztek az idén, de az előző évekhez képest sokan távolmaradtak. Az időjárás is kedvező volt, és a szép számú közönség újra láthatta, hogy őseink valamikor hogyan végezték a kenyérgabona aratását. Nekik ez egykoron a nyári munka mellett a túlélést jelentette, mivel akkoriban a fizetést búzában kapták. Bízunk benne, hogy ez a szép, de egyúttal nehéz munka és a vele élő hagyományok sikeresen megmaradnak az utókor számára.
Paraczky László, Szenttamás, 2013-07-07
