Van remény, nincs remény
Hónapok óta tart a hazai közszolgálati rádiók magánosítása körüli huzavona, és tulajdonképpen még nem tudni, mi lesz a vége. Egyik oldalról immár állami szinten is a törvény felülvizsálatát követelik, a másik oldalról viszont - mint maguk a rádiósok fogalmaznak -, „nincs meg a politikai akarat” a rádiók magánosítási folyamatának leállítására. Az idő múlik, rohamosan közeledik az október, a rádiók privatizációjának második fordulójának a vége. A magyar adást is sugározó önkormányzati alapítású rádiókat több dolgozó is elhagyta, akik maradtak, nem tudják, mi lesz holnap, holnapután.
Bencsik István, a Szabadkai Rádió magyar műsorainak szerkesztő-kommentátorával, a rádió Függetlenség Ágazati Szakszervezet alapszervezetének elnökével beszélgetve felidézzük a vajdasági rádiók aranykorszakát. Amikor még tele voltak a magyar szerkesztőségek, volontőrként dolgoztak a fiatalok, terepi felvételhez pedig kilométereket cipeltük a 7,5 kilós Uher orsós riportmagnókat a válltáskában, a késő éjszakákba nyúló órákig olvastuk a „szívküldi” zenés üdvözleteket esküvőkre, rukkolásra... Nem esett nehezünkre dolgozni, túlórázni, mert szerettük a munkánkat. A mondás pedig úgy tartja, ha valamit szeretünk csinálni, az már eleve könnyebben megy. Még a legnehezebb időkben is álltuk a sarat a többi szerkesztőséggel együtt, hiszen kötelességünk a tájékoztatás, amelyhez a vajdasági magyarságnak (is) anyanyelvén van joga.
Egyre több a felhő a magyar nyelven is sugárzó vajdasági médiumok felett, sorsukat illetően tele van a sajtó különböző találgatásokkal, a szerkesztőségek és a dolgozók talán még soha ennyi ígéretet, vállveregetést nem kaptak. Állítólag megoldás is van, többféle, akár kiskapu is. De minden út egyelőre még csak ködös ösvényként dereng a szebb időket megélt szerkesztőségek előtt.
− Nem most kezdődött az egész, hanem 10 évvel ezelőtt. Mi rádiósok már akkor lármáztunk, hogy nem európai uniós elvárás az önkormányzati alapítású médiák magánosítása, de senki sem hallgatott meg bennünket. Közben meg senki, aki ennek fontosságát hangsúlyozta, nem tudott egyetlen olyan országot, egyetlen olyan várost sem felmutatni, ahol magánosítottak egyetlen közszolgálati médiumot is. Azért nem tudott, mert ilyesmi nem létezik – mutatott rá a szerkesztő. Mint mondta, a másik fontos dolog, hogy közszolgálati tájékoztatás támogatás nélkül nem létezik: − Volt rá ugyan példa, konkrétan nálunk, a szabadkai rádiónál, amikor egészséges viszonyok alakultak ki a reklámpiacon, el tudtuk magunkat tartani. Sőt a bevételünk nagyobb volt, mint a támogatás. Például a 80-as években ez az arány elérte a 60:40 százalékot, azaz az önkormányzattól csak 40 százalékot kaptunk, a többit saját forrásokból biztosítottuk. A 80-as évek végére már megvolt a 90 százalékos saját bevételünk. Utána viszont mindannyian tudjuk, hogy a 90-es évek mit hoztak magukkal. A reklámpiac hanyatlásnak indult, és azóta sem tudtunk soha nagyobb bevételt megvalósítani. Rá vagyunk utalva a közösségre, ezen belül pedig az önkormányzatra. Nem igazán tudok arról beszélni, hogy pontosan kik azok, akik (még) támogatják a sajtót. Ide tartoznak a közválallatok, állami cégek, vagy pedig azok a kisvállalatok, cégek, amelyek valamely párt befolyása alatt állnak. Utóbbiak esetében a párt mondja meg, melyik médiát fogja támogatni, és melyiket nem – magyarázza Bencsik. Mint mondta, nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy kik voltak azok, akik kezdeményezték a itteni média magánosítását: − Egy olyan csoportól van szó, amely külföldi pénzekből alapított médiát, és ezt külföldi támogatásból tartotta fent. Miután elzárták ezeket a külföldi „csapokat”, nem maradt nekik más hátra, minthogy rátenyereljenek azokra a pénzekre, amelyeket az állam, illetve az önkormányzat a helyi médiumokra szánt. Ez pedig csak úgy érhető el, ha a konkurenciát megszűntetik. Ennyire egyszerű az egész.
− Itt vagyunk és várunk. Az első határidőt (2015. július 1.) négy hónappal meghosszabbították, de hogy ez mire elég, vagy mire jó, nem tudni, mert már két hónap ebből is elmúlt, és semmi sem változott – mutatott rá Bencsik István. Hozzátette, az elmúlt években hivatalosan 56 helyi és körzeti rádiót magánosítottak Szerbiában, közülük szinte már egy sem működik. A privatizáció után ugyanis az érintett orgánumoknál mindig a profitszerzés az első és legfontosabb dolog, nem pedig a közszolgálati tájékoztatás. Az út tehát nagyon is kiszámítható: ha például egy addig önkormányzatiként működő rádióadót eladnak, először a bulvárosodás, majd a fokozatos megszűnés vár rá. A nemzetiségi nyelveken, és ez esetben magyarul is, működő rádiók még nehezebb helyzetben vannak, hiszen a reklámpiacon hatalmas a pangás, bevételre alig vagy szinte nem is számíthatnak.
További hátránya a magánosítási törvénynek (amiről eddig a tartományi ombudsman-helyettesen kívül persze senki sem beszélt), hogy nem definiálja azokat a részleteket, mi történik például akkor, ha az új tulajdonos nem tartja magát a törvényben meghatározott feltételekhez, mind a műsorrácsot, mind a foglalkoztatottak számát tekintve.
− Egy mondat és egy szó sincs a törvényben arról, milyen szankciók várnak az új tulajdonosra, ha nem tartja be a törvényes előírásokat. Pontosabban nem vonható felelősségre sem anyagilag, sem jogilag. Ez pedig magyarul azt jelenti, a kalapácsütés után senki és semmi sem szavatolja azt, mi vár a magánosított (ez esetben) rádiókra – mutatott rá a szakember. Az egészet egy egyszerű példával is igazolni lehet: Az új tulajdonos néhány hónap után bejelenti, a médiaház veszteségesen gazdákodott, emiatt három hónapig nem tud fizetést adni a dolgozóknak. Aki elfogadja, dolgozzon ingyen, akinek pedig ez nem felel meg, elmehet. Jogilag a szakszervezet megtámadhatja ugyan ezt a hozzáállást, de pénzt a dolgozók akkor sem kapnak. A legjobb esetben visszamenőleg (ha hosszú hónapokon át sikerül kiharcolni valamit a szakszervezetnek) megkapják bérüket, de amíg a huzavona tart, miből fognak megélni. Arra kényszerül tehát a dolgozó, hogy másik munkahely után nézzen. Ha pedig már elérte az ötven évet, már eleve nem számíthat más munkára, marad tehát a kilátástalanság és a patthelyzet.
− Szerencsénkre a szabadkai képviselő-testület elfogadta az idei költségvetés módosítását, amelynek értelmében októberig pénzelni fogják a Szabadkai Rádiót. Nemrégen lejárt a pályázati határidő, amikoris megtudtuk, hogy nincs vevő a rádiónkra. Ha lesz második kör és lesz vevő, akkor se fogjuk tudni, mi vár a dolgozókra. Ha nem akad vevő, a dolgozóknak felkínálják a lehetőséget, hogy ők maguk vegyék meg a rádiót, az ingyen részvényeket. A Szabadkai Rádió esetében erre csak két dolgozó jogosult, tehát ez az út sem járható – szögezte le Bencsik István. Mint mondta, az első fordulóban egyetlen befektető sem nyújtotta be kérelmét a Szabadkai Rádió megvásárlására, így a privatizációs folyamat második fordulójában már jóval olcsóbban lehet megvásárolni az intézményt. Az első körben mintegy 40 ezer euró volt a kikiáltási ár, a másodikban ennek a 70 százalékáért már megvehető lesz a rádió, vagyis 28 ezer euróért. Amennyiben senki sem vásárolja meg a rádiót, a részvényeket nem kaphatják meg a dolgozók, akkor nem magánosítják az intézményt, csődeljárás lesz, és a rádió a Magánosítási Ügynökséghez, vagyis állami tulajdonba kerül. Magyarán ezt azt jelenti, hogy eddig Szabadkán mondták meg, mi legyen a rádióval, ezután pedig majd Belgrádban teszik ugyanezt.
A veterán kolléga hozzátette, gyakorlatilag most biztos, hogy a Szabadkai Rádió november elsejéig működni fog, azután pedig, hogy mi lesz, nem tudni. Lehetséges, hogy ebben a formájában megszűnik, majd valamilyen más formában újraindul. Ilyen ígérgetések voltak, illetve a nemzeti tanácsok is együttesen követelték azt, hogy legalább a kisebbségi műsorokat meg kellene menteni.
− Kilencen maradtunk a magyar szerkesztőségben, tesszük a dolgunkat, mint ahogyan edddig is. Hogy mennyire nehéz? Tudod-e, hogy mi a különbség a tű és az autó között? Ülj bele, majd megtudod – mondta végezetül a szabadkai rádiós.
Paraczky László
