SZENTTAMÁS:
Működik a távoktatás (7. rész.)
Az elmúlt közel egy hónap alatt a járvány nem kis kihívás elé állította a családokat, szülőket, diákokat és pedagógusokat egyaránt. Portálunk Működik a távoktatás címmel cikksorozatot indított, melynek célja felmérni a távoktatás működését, annak előnyeit, hátrányait, ugynakkor rávilágítani az olyan dolgokra, amelyek mindenki számára egyszerűbbé teszik az otthonról való tanulást, felelést, dolgozatírást. Az eddig közölt cikkekből világosan látszik, hogy az első, féleg technikai jellegű nehézségeket rövid időn belül sikerült leküzdeni, összehangolni a csoportokban való munkát. A szülőkre nem kevésbé fontos feladat hárul, hiszen számukra nem az a fő kérdés, hogyan jut el a tananyag a diákhoz, hanem az, hogyan vegye rá a gyermekét, hogy a monitor vagy a tévé előtt üljön, és figyelemmel kísérje, elsajátítsa az adott tananyagot. Mert a szülő soha nincs ott az iskolában, nem tudja, hogyan működik a tananyag elsajátítása, milyen módszereket alkalmaz a tanár, hány percig kell tanulni valamit stb. Még nehezebb helyzetbe kerülnek azok a szülők, akiknél a családban több különböző évfolyamra járó gyerek él, óvoda sincs, s felmerül a kérdés, hogyan lehet „lekötni” a kicsit, amíg a nagy(obbik) tanul. Cikksorozatuk folytatásában ezúttal a szülőket szólaltattuk meg, a téma pedig az, hogyan lehet kezelni a kialakult helyzetet.
Szenttamáson, egy a begluki városrészben élő, háromgyermekes anyuka, P. M (név és cím a szerkesztőségben) elmondta, egy óvodás, egy általános iskolás és egy középiskolás gyermeke van, a tanulást illetően úgy tűnik, eddig minden zökkenőmentesen működik: − Emese most fejezi a középiskola első osztályát, nagyon jól feltalálta magát, olyannyira, hogy szinte nem is tudom, mikor tanul, mikor olvassa a leckét, de látom (és hallom is), hogy olajozottan működik minden. A középső lány, Edina, idén hetedikes. Náluk az első napokban volt egy kis fennakadás bizonyos tantárgyaknál, de szerencsére gyorsan rendeződött minden. Nem vettem észre, hogy túl vannak terhelve, legalábbis eddig. Ő is néha hangosan tanul, olvas, beszélget az osztálytársakkal, de a két lány nem zavarja egymást. Mi pedig a legkisebbel, aki óvodás, ilyenkor külön vonulunk, meghúzzuk magunkat. Az óvó néni is rendszeresen keresi őket a világhálón, ennek ellenére nem érzem, hogy túl nagy lenne a teher.
– Nem tudom követni a távoktatást, mert egész nap dolgozom – írja V. É. (név és cím a szerkesztőségben) egy másodikos középiskolás fiú és egy hatodik osztályos kislány édesanyja. Mire hazaérek, már vége a tanulásnak, a gyerekek és a férjem is várnak haza, és jön az ilyenkor szokásos házimunka. Úgy érzem, és azt godolom, hogy ezzel az új tanulási módszerrel a gyerekek lehetőséget kapnak arra, hogy az idejüket máshogy osszák be, és sokkal jobban tudnak saját képességeiknek megfelelően tanulni. Soha nem volt rá szükség, hogy megcsináljam helyettük a házi feladatot, teljesen önállóak, talán ebben a pillanatban ez a legnagyobb szerencse az egészben.
Egy másik dolgozó anyukának (B. N., név és cím a szerkesztőségben), más a véleménye, és mint írja, tudja követni a gyermekei tanulását, de a szabadidő eltöltését is. A közelben dolgozik, és szerinte egy-egy telefonhívás is sokat ér. Hangsúlyozta, nem lehet a munkára „ráfogni” mindent, így a gyerekek tanulásának követését sem: − Mivel a legtöbb szülő ebben a nem mindennapi és nehéz helyzetben is dolgozik, nálunk ez is egyfajta megterhelést jelent. Már csak a félelem miatt is. Amikor otthon vagyok, hol az egyik, hol a másik fordul hozzám segítségért, pedig munka után a férjemmel legszívesebben csak leülnénk melléjük és átölelnénk őket. A távoktatással valójában csak az elején volt gond, szerintem a tanárok és a gyerekek is gyorsan belejöttek. Viszont, mint szülőnek, az a véleményem, hogy sok ez így. Idősebbik lányom első éves középiskolás, már ellenőrzőket írtak, egész nap, de még a hétvégén is érkezik a tananyag, a kisebbik, hetedik osztályos lányom is naponta több órát tölt tanulással (vagy csak mi túlozzuk el?). Hiszem azt, hogy a tanároknak sem könnyű. Viszont szeretném megjegyezni, hogy nagyon sok az olyan szülő, aki nem tud a gyermekének ezeken a modern kütyükön segíteni azon egyszerű oknál fogva, mert nem tudja kezelni. És ami még ugyancsak fontos, olyan diákok is vannak, akiknek nincs a tanuláshoz megfelelő laptopjuk vagy okostelefonjuk. Mindannyian aggódunk ezen a helyzeten, és köszönet a tanároknak, hogy ilyen formában foglalkoznak gyerekeinkkel. Tényleg kevés alkalommal tudunk nekik segíteni (amikor arra szüskégük van), de olyasmi is előfordul, hogy ugyanabban az időben sugarozzák az oktatási anyagot a tévében két különböző csatornán, nekünk pedig csak egy készülékünk van. Ennek ellenére szerintem a gyerekeknek jót tesz, hogy le vannak foglalva. Végül csak annyit tennék hozzá, mindenki vigyázzon az egészségére, a tananyag pótolható.
P. L.
